A vasárnap igéje

A ma elénk kerülő ige békességgel is eltölthet bennünket, de nyugtalaníthat is.

Jézus Jeruzsálembe való bevonulása után vagyunk. Néhány görög találkozni szeretne az Úrral. Kérésüket Fülöp és András közvetíti a Mesternek. Erre Jézus így fordul a körülötte állókhoz: „Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia.” Majd tanítványainak a földbe hulló gabonamag képével szemlélteti a rá váró eseményeket: szenvedését, halálát. Most válik nyilvánvalóvá, hogy ki ő, és miért jött. Jézus küldetése az áldozathozatal. Isten dicsősége ebben válik nyilvánvalóvá: Fia életét adja váltságul a bűnbe jutott, tőle elszakadt emberért. Mint a gabonamag, amely elhal, és sokszoros termést hoz, úgy szerzi meg Jézus keresztáldozata az üdvösséget mindenkinek, aki nem utasítja el ajándékát. Mi ebben a nyugtalanító? Nem inkább örömmel és hálával kellene betelnünk? Újra és újra ámulnunk kellene Isten irgalmasságának emberi ésszel felfoghatatlan voltán, ezen az „érthetetlen kegyelmen”, ahogyan egy angolszász evangéliumi ének fogalmaz.

Mégis: mi tehet bennünket nyugtalanná? Az, hogy a kijelölt igeszakaszban nemcsak Jézusról van szó, hanem rólunk, a Mester tanítványairól is. Krisztus-követésünk kerül itt mérlegre és az, ahogyan Krisztust mások felé közvetítjük – egyszóval küldetésünk.

Jézus rámutat: aki őt valóban követi, az vele a halált is vállalja. A tanítványság a „gabonamag-sors” elfogadása. „Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt” – mondja Jézus a 25. versben. Az evangélista itt két különböző görög kifejezést használ. A földi létre vonatkozóan a psziché főnevet, míg a mennyei lét teljességének érzékeltetésére a dzóét. Az előbbit, a psziché, lélek kifejezést valamennyien ismerjük. Jézus szóhasználata bizonyára tudatos. Az élet gyűlöletén nem csupán a fizikai lét elvesztését érti, hanem azt, hogy az ember meg tudjon halni saját vágyainak, érzéseinek, kötődéseinek is. Lukács evangéliumában Jézus egész konkrétan fogalmaz: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,26) Igaz, Máté már finomít az Úr szavainak keménységén: „Aki jobban szereti apját (…), mint engem, az nem méltó hozzám.” (Mt 10,37) A lényeg mégis változatlan. Jézus azt akarja, hogy tanítványa egyedül őhozzá kötődjön. Ne értsük félre! Krisztus terve nem az, hogy életidegenné tegye a benne hívőket. Természetesen nem vonulhatunk ki a világból. Itt élünk, sőt örömmel élvezhetjük a földi lét minden Istentől kapott ajándékát. Az ő akarata az, hogy bár a világban élünk, mégse e világhoz kötődjünk, hanem egyedül őhozzá, az élet forrásához. E „meghalás” nélkül tanítványságunk csak hamis Krisztus-követés lehet.

A „gabonamag-sors” elfogadása nélkül missziónk is hiteltelen. Egy vidéki anglikán templom kijáratánál található ez a kedves figyelmeztetés: „Ne feledd, kint is sokan szeretnék Jézust látni!” Mennyire igaz! Az istentisztelet áhítatában nemcsak töltekeznünk kell Isten dicsőségének fényéből, hanem tovább kell adnunk azt a hétköznapokban. Bizony sokan vágyódnak rá, hogy a Szabadítót megismerjék, miként az igénkben említett görögök is. Ezért nem mindegy, hogy ki az a Krisztus, milyen az az Úr, akit feléjük közvetítünk!

Igénkben Jézus nyomatékkal kijelenti, hogy őt megismerni, hozzá eljutni csak egy módon lehet: az őt keresőknek meg kell halniuk a világ számára. Akkor nyílik meg előttük az örök élet távlata, és így ismerik fel Krisztusban az Üdvözítőt. Jézus munkatársai, tanítványai küldetésének útját is ebben jelöli meg. Neki szolgálni nem lehet másként, csak – a tőle tanult – meghalni tudó, áldozatos szeretettel. Jézus mégsem egy külső kényszer kifejezéseként használja a kell szót. Mindenki maga dönti el, hogy követi-e, szolgálja-e őt. Ám ezt a döntést csak azok tudják meghozni, akiket Isten Lelke erre belülről kényszerít. Mindezzel együtt Jézus nem feltételeket szab, hanem összefüggésekre mutat rá. Őt szolgálni nem lehet másként, csak az ő példája szerinti önmegtagadással, meghalni készen. De akkor a jutalom, amelyet a 26. versben ígér, megtapasztalt valósággá lesz: „ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.”

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy Jézus Krisztusban – halála és feltámadása által – megmutattad dicsőségedet. Köszönjük meg nem érdemelt kegyelmedet. Kérünk, tedd nyugtalanná szívünket! Vizsgáld meg életünket, és leplezz le benne minden hamisságot! Szentlelked által segíts meghalni vágyainknak, minden köteléknek, amely tőled eltávolít. Tedd hitelessé szolgálatunkat, ragyogj felettünk, hogy dicsőséged meglátsszon rajtunk! Ámen.

B. Pintér Márta