Keresztény szemmel

Ősz volt, gyümölcsérlelő, napfényes, meleg. Az első békés ősz a háború után. Amilyen szép volt az idő, olyan rossz volt a közellátás a "leghűségesebb" városban, Sopronban. Sokan szűkölködtek, némelyek éheztek is - elsősorban is az egyetemi ifjúság, a mérnökhallgatók és a teológusok. Ebben a helyzetben került sor a háború utáni első szupplikációra.

A teológusok kirajzottak az egyetem falai közül, mint méhek a kaptárból, a szélrózsa minden irányába. Általában kettesével mentek. Így indult el egy utolsó éves és egy elsőéves teológus a jó palócok földjére. Soprontól Vácig a vonat tetején utaztak. Ez kényelmetlen is volt és nagyon veszélyes. Nem csak azért, mert könnyen lecsúszhattak a domború tetőről, hanem azért is, mert Győr és Budapest között magasfeszültségű vezeték alatt futott a vonat, s ez a vezeték néhol igen közel volt a vonat tetején utazók fejéhez.

Vácról tovább az "apostolok lován" mentek órák hosszat, hegynek föl, völgynek le. Országúton és erdei ösvényeken haladtak. Ruhájukat belepte a por, lábukat feltörte a cipő, homlokukon veríték gyöngyözött. Mégis mentek tovább, mert várta őket a szülőföld, az otthon, a feladat.

Nem hiába fáradtak. Szolgálatuk - s a többi teológus szolgálata - révén összegyűlt annyi élelem, hogy a teológusotthon konyhája megkezdhette munkáját. Elmúlt a szükség, megszűnt az éhség, az élet megszépült.

Ami ötvennyolc éve történt, s amire most emlékezem, nem egyedülálló, különös esemény. Egyszerű, hétköznapi történet csupán, de hasznos tanulságokkal szolgál.

Isten népének élete nem mentes a nehézségektől, a bajoktól. Persze mi azt szeretnénk, ha ez nem így lenne. Azt kívánjuk, hogy Isten kíméljen meg minket a különféle nehézségtől, testi-lelki szükségtől. Azt várjuk, hogy Urunk közelsége tartson távol tőlünk minden veszedelmet. Elfelejtjük Jézus szavait, melyek szerint nem nagyobb a tanítvány a mesterénél, a szolga az ő uránál. Sorsunk és utunk tehát nem lehet más, mint a mi Urunké. Urunk nem ígérte, hogy felettünk mindig kék lesz az ég, nem ígérte, hogy utunkon nem lesz göröngy, és lábunkat nem sebzi tövis. Nem ígért örömöt bánat nélkül, édeset keserű nélkül, fényt árnyék nélkül.

Jézus követéséhez hozzátartozik az önmegtagadás, a kereszthordozás, az áldozathozatal. A meg nem értés, a gúny, a kudarc, a nehézségek és küzdelmek vállalása.

De Krisztust követve a szolgálat útján sok-sok örömöt is átélhetünk. Többek között azt, hogy szolgálatunk nem hiábavaló. Van eredménye, gyümölcse.

Ilyen jó gyümölcs lehet a hitre jutott emberek derűje, Krisztusról tanúskodó szeretete, Istent dicsőítő élete. Gyümölcsnek tekinthetjük embertársaink egymással való megbékélését, az elesettek gondjának felvételét, a kétségek között hányódók reménységben való megerősödését, megnyugvását, a felelős, másokért tevékeny szeretetet.

Néha igen soká kell várnunk, míg a szolgálat valamilyen jó gyümölcsöt terem. Ilyenkor nagy a kísértés, hogy elkedvetlenedjünk, a szolgálatban meglankadjunk, esetleg leálljunk. A sátán sokszor súgja a fülünkbe: "Nem érdemes." Nem érdemes komolyan venni Jézus követését. Nem érdemes vállalni a keresztet. Nem érdemes szeretni, megbocsátani, segíteni. Hiábavaló igyekezet, haszontalan törekvés szembeszállni a belénk rögződött rossz szokásokkal, harcolni a megejtő gondolatokkal, bűnös vágyakkal. Azt próbálja meg elhitetni velünk a sátán, hogy végül is övé lesz a győzelem felettünk.

Nagyon fontos azért, hogy el ne veszítsük bizodalmunkat, hogy egymást erősítsük. Nem véletlen, hogy az Úr Jézus kettesével küldte ki tanítványait az apostoli szolgálatba. A háborút követő szupplikációra sem megfontolás nélkül indultak kettesben a teológusok. A teológusotthon áldott emlékű igazgatója jól tudta, hogy sokkal könnyebb a munka, a szolgálat kettőnek, mint egynek. Jobban boldogulnak a teológusok a szupplikációs szolgálatban kettesével, mint egyedül.

Krisztus követésében, a szolgálat útján nem csupán tövis vár ránk meg hervadó virág és fonnyadó gyümölcs. Nemcsak múló siker, ideig-óráig tartó öröm, tovatűnő boldogság, hanem hervadhatatlan babérkoszorú is.

Urunk azt ígérte, hogy aki neki szolgál, az együtt lesz ővele, és azt megbecsüli az Atya (Jn 12,26). Együtt lenni az Úrral, látni őt színről színre és szemtől szembe, zengeni együtt a megváltottak hálaénekét - ez az üdvösség, ez a teljes boldogság. Ezt a teljes boldogságot, az üdvösséget készítette el Isten az őt szeretőknek, a hit harcában győzedelmeseknek, a szolgálatban mindhalálig hűségeseknek. Mindenkinek, aki vállalja és végigjárja a szolgálat küzdelmes útját.

Menjünk ezért együtt az úton, egymást segítve, hogy együtt érkezzünk Urunk színe elé, aki az üdvösség babérkoszorúját adja a célhoz érkezőknek.

Táborszky László