Keresztény szemmel

Érvényes, de eredménytelen volt a népszavazás. Az eleve leginkább valószínű forgatókönyv valósult tehát meg. Illetve a kórház-privatizáció esetében majdnem megvolt az igen győzelméhez szükséges kétmilliónál valamivel több szavazat: 1 millió 930 ezren szavaztak egyöntetűen. A másik igen is többséget kapott, de a másfél millió szavazat kevés volt az eredményességhez.

Magam még a heves kampány kezdete előtt vállaltam véleményemet: a kettős állampolgárság kedvezményes lehetőségére igen, az egészségügyi privatizáció leállítására nem. Hamarosan kiderült, hogy a Magyar Demokrata Fórum, amely tárgyilagos megítélés szerint a leginkább szakmai megközelítést alkalmazta, hasonló álláspontot foglalt el. A kormánypártok a két nemre, a legnagyobb ellenzéki párt a két igenre buzdított. A kettős állampolgárság ügyében kormányoldalon is voltak olyan meghatározó személyiségek, akik vagy az igent preferálták, vagy azt hangsúlyozták, hogy ezt a döntést mindenkinek a lelkiismeretére kell bízni.

Bár az eredménytelenség mindig kudarc, a kérdés mégsem intézhető el egyszerűen ennyivel. Egyrészt a helyzet jobb annál, hogy egyértelműen kudarcról kellene beszélnünk – az eredmények többféle értékelésre is módot adnak. Másrészt viszont nem egyszerűen kudarcról van szó, inkább arról, hogy ismét nyilvánvalóvá vált az a csapdahelyzet, amelybe az egyre jobban polarizálódó politika miatt kerültünk.

A népszavazás műfajának lényege, hogy a nép maga dönt, nem bízza ezt a parlamenti pártokra. Ezek természetesen állást foglalnak, orientálják a döntést, de csak egy bizonyos határig. Nos, a magyar politikai pártok túllépték ezt a határt: nem szempontokat adtak az állampolgárok döntéséhez, hanem az idő múlásával egyre határozottabban követelték meg saját táboruktól, hogy az utasításuk szerint szavazzon. Többszörös csapdahelyzet alakult ki: a saját vélemény, a lojalitás, az érzelmek, az érdekek konfliktusa.

Valójában nehéz lenne megmondani, hogy a legnagyobb ellenzéki párt miért döntött úgy, hogy támogatja a tőle meglehetősen távol álló Munkáspárt népszavazási kezdeményezését a kórház-privatizáció ügyében. Ha ezt nem teszi, feltehetőleg alig lett volna támogatottsága ennek az ötletnek. Lévén, hogy időközben okafogyottá is vált az ügy – az Alkotmánybíróság megsemmisítette a vitatott törvényt –, nehezen érthető, hogy ugyanez a testület miért döntött mégis úgy, hogy van értelme a népszavazásnak.

Sokan kérdezik, mi történik most. Semmi egyéb, mint hogy a két probléma visszakerül a parlament hatáskörébe. Az Országgyűlés számára most már igazi lecke a legjobb megoldás megtalálása.

Biztos, hogy elfogult vagyok – vállalom –, de úgy gondolom, hogy a kettős állampolgárság ügyében ugyanazt a törvényt kell megalkotni, amelyet akkor kellett volna, ha összegyűlt volna a kétmilliónál több igen szavazat.A kormányoldal most bizonyíthatja, hogy valóban szívügye a határon túli magyarság sorsa, az ellenzék pedig számot adhat együttműködési készségéről. Nem kétséges, hogy a határon túliak közül sem értett mindenki egyet a Magyarok Világszövetsége kezdeményezésének időzítésével, talán magával a kérdésfeltevéssel sem, de ha már így alakult, ha már nem volt más alternatíva – mindenki az ügy mellé állt. Ezért is fontos, hogy ha nem sikerült is a népszavazás, s a kérdésben valódi megoldás szülessen.

Nem volt rokonszenves, ahogyan a kormánypártok – a „nem”-re való biztatás hevében – messze eltúlozták az „igen”-nel kapcsolatban felmerült problémákat. Ez bizony növelte a megosztottságot, azok malmára hajtotta a vizet, akik éket kívánnak verni magyar és magyar közé. Hasonló kritika mondható el a nagyobb ellenzéki pártról a kórház-privatizációs igen kapcsán. Az egyszerűség kedvéért egy példával illusztráljuk ezt. Tragikomikus volt, amikor a párt egyik egészségpolitikusa a szülészeti klinika előtt tartott sajtótájékoztatón azt mondta: ha nem állítják le a privatizációt az egészségügyben, akkor egy műtétért több mint hatszázezer forintot kell majd fizetni. Ugyanis ma ennyibe kerül ez a beavatkozás a telki magánkórházban. Csak hát erről szó sincs! Az egészségügyben, ahol a szolidaritás elve ma is meghatározó a biztosítottak számára, a magánosítás esetén is ingyenes lenne az alapvető szolgáltatások igénybevétele. Külön díjat – miként ma is – a többletszolgáltatásokért (külön szoba, tévé stb.) kellene fizetnie a betegnek.

Olyannyira közgazdasági és egészségügyi szakmai kérdés ez, hogy teljesen elhibázott dolog a népszavazás hatáskörébe utalni a róla való döntést. Nem is erről szólt a népszavazás. A kampányban úgy forgatták ki a kérdést, hogy az emberek számára így hangzott: akar-e fizetni az egészségügyi ellátásért? És az „igen” azt jelentette, hogy nem akar. Erre szavazott – érthetően – csaknem kétmillió ember. Felelőtlenség volt ez. Talán a kigondolók úgy vélték, könnyebb a két igen mellett szólni, az egyik erősíti a másikat. Csakhogy akik egzisztenciális félelemből nem szavazták meg a kettős állampolgárságot, elutasították – megint csak földhözragadt gondolkodásmóddal – a privatizációt is. A koncepció tehát nem jött be, nem lehet „büntetlenül” ijesztgetni (végül is mindkét oldal ezt tette) a népet.

Nekünk természetesen önmagunkra nézve kell levonni a tanulságokat. Árnyaltabban kell képviselni álláspontunkat. Az egyházi vezetők helyezzenek súlyt arra, hogy politikai kérdésekben a véleményüket lehetőleg a saját álláspontjukként, ne pedig egyházi álláspontként fogalmazzák meg. Kivéve természetesen, ha testületi döntésről – püspöki körlevél, elnökségi, presbitériumi határozat stb. – van szó.

Ami a konkrét ügyeket illeti, egyházunknak eddig is számos gyülekezete ápolt jó kapcsolatokat a határon túli magyarsággal. A népszavazás körüli viharok mintegy felszólítanak bennünket egyrészt arra, hogy itthon, illetve a külföldi kapcsolatainkat felhasználva igyekezzünk még aktívabban elősegíteni azt, hogy a határon túliak esélyei növekedjenek. Másrészt arra, hogy fokozzuk erőfeszítéseinket az egészségügyi centrum létrehozása érdekében. Ezzel járulhatunk hozzá ahhoz, hogy a sokszínű egészségügyben ne az anyagi háttér határozza meg a gyógyulás esélyét, a szociális biztonságot.

Frenkl Róbert