A vasárnap igéje

Advent harmadik vasárnapja

Dávid király birodalma a fia, Salamon halála után (Kr. e. 930) kettészakadt. A két utódállam, Júda és Izrael kapcsolata nem volt felhőtlen. Királyaik többször háborút viseltek egymás ellen. Eközben a nép mindkét országrészben eltávolodott atyái hitétől, és az egy igaz Isten mellett vagy helyett a környező népek bálványait tisztelte. Izraelben előfordult, hogy a király hivatalosan is Baál kultuszával cserélte fel Mózes vallását. Közben mindkét királyságban éltek próféták, akik mindezért kilátásba helyezték Isten ítéletét. Ez Izraelen teljesedett be először, amikor 722-ben az asszírok feldúlták az országot, és fogságba hurcolták népét.

Júda ekkor még megmenekült: az asszír seregek hosszú ostrom után megszégyenülve vonultak el Jeruzsálem alól. Ám egy nemzedékkel később, a babiloni támadás nyomán Júda népére is hetvenesztendei fogság várt. Az ő sorsuk mégsem volt olyan kilátástalan, mint az Izraelből elhurcolt törzseké. A babiloniak ugyanis egy csoportban, egy helyen telepítették le a fogságba hurcoltakat. Az asszírok azonban családonként szétszórták foglyaikat a hatalmas birodalom különböző tartományaiban. Így az északi királyságból elvitt kilenc törzsnek nem maradt reménysége sem a hazatérésre, sem az egységes nemzetként való megmaradásra. Ézsaiás próféta mégis őket szólítja meg: „Azon a napon ezt mondod majd: Hálát adok neked, Uram, mert bár haragudtál rám, elmúlt haragod, és megvigasztaltál. Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az Úr, megszabadított engem.”

Igaz, a próféta nem rejti véka alá – a kijelölt szakaszt megelőző versben olvashatjuk –, hogy ez a vigasztalás csak az Asszíriába hurcolt nép maradékának szól. Nem úgy lesz, mint Júda foglyainak a Babilonból való hazatérésekor: a szétszórt Izraelnek csak kicsiny töredéke térhet vissza. Bár Isten eljön népe szabadítására, megsemmisíti Asszíria hatalmát, az elhurcoltak többségét addigra sehol sem fogja találni, mert asszimilálódtak, beolvadtak az asszír birodalom népei közé. Ezzel – a ma fel nem olvasott – bevezetővel ez a vigasztaló prófécia figyelmeztetéssé válik: eljön ugyan a szabadulás napja, a rendelt időben biztosan eljön a Szabadító, aki Isten maga, de addig a napig meg kell maradni. Csak azokat tudja kivezetni a legyőzött ellenség fogságából, csak azokat tudja kézen fogva hazavinni saját földjükre, akik megmaradtak az ő népének, akik még az övéi. Őket viszont mindenütt felkutatja, és közülük egyet sem hagy az ítéletre szánt idegen földön.

Itt válik érthetővé a prófécia nekünk szóló üzenete. Isten Jézus Krisztus első eljövetele, földi működése, szenvedése, halála és föltámadása révén megteremtette az új szövetség népét, Isten eljövendő országának polgárságát. Második eljöveteléig azonban ennek a népnek – lelki értelemben – idegen földön, a vele ellenséges e világi környezetben kell élnie. Itt kell megmaradnia! Igaz, az ígéret mindenkinek szól, akit Jézus nevében megkereszteltek: egy napon Jézus újra el fog jönni dicsőségben, hogy övéit az egész földkerekségről összegyűjtse, és országába vezesse. A beteljesedésben mégis csak a „maradéknak” lesz része. Azoknak, akik kitartanak Jézus hitében, akik mindvégig az övéi maradnak. Ezért, noha Jézus akarata szerint övéinek egy ideig a világban kell élniük, sosem szabad hasonulniuk a világhoz, nem asszimilálódhatnak, nem olvadhatnak be.

Közösségben könnyebb a megmaradás, magányos farkasként szinte lehetetlen. Tudta ezt Jézus is. Ezért hozta létre az egyház közösségét. Ebben a világban csak itt maradhatunk meg az övének. Ám az egyház közössége is alá van vetve a bűn kísértésének. Nem csak személyünkben fenyeget a veszély, hogy elkezdünk világiasan gondolkodni és élni. A történelemből leszűrhető tapasztalatok mutatják, hogy sajnos az egyház is képes elvilágiasodni. Képes rá, hogy erkölcsi kérdésekben, a hatalomhoz – és nem utolsósorban az anyagiakhoz – való viszony tekintetében átvegye a világ értékrendjét. De jaj az ilyen egyháznak! Még szerencse, hogy Jézus megígérte: visszajöveteléig a poklok kapui sosem fognak erőt venni egyházán; sosem fog tehát teljesen asszimilálódni és feloldódni a világban. De mint kísértés minden időben leselkedik rá ez a veszedelem. Ám Isten – miként eddig tette – ezután is mindig idejében közbelép, és mielőtt elnyelné egyházát a pokol kapuja, reformátorokat hív el és küld, akiknek a munkáját Szentlelkével támogatja. Így mindig voltak és lesznek, akik – mint „maradék” – meghallják az evangélium szavát, engedelmeskednek neki, és mindvégig Jézuséi maradnak.

Imádkozzunk!

Urunk, adventben a te jöveteledet várjuk. Hogy ne hiába keress minket, amikor megérkezel, kérünk, tarts ma tükröt egyházad elé és elénk is. Ha úgy találjuk, hogy inkább hasonulunk a világhoz, mint hozzád, ne engedd, hogy a tükröt törjük össze. Ehelyett teremtsd meg szívünkben a bűnbánat töredelmét, hogy újra megszülethess bennünk, és szállást vehess életünkben. Ámen.

Véghelyi Antal