Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 7.

Sorozatunkban szólnunk kell Luther zenei, egyházzenei tevékenységéről is, hiszen az meghatározta az istentiszteletről való gondolkodását, a liturgia reformjával kapcsolatos intézkedéseit is. Először a gyülekezeti éneklésről olvashatunk, azután – lapunk karácsonyi számában – egy kedves Luther-ének üzenetéről, majd a reformátor énekszerzői munkásságáról esik szó. (H. K.)

A keresztény istentiszteletben – bizonyos megszorításokkal – mindig voltak anyanyelvű énekek. A reformáció legjelentősebb változtatása, hogy Luther az anyanyelven énekelt gyülekezeti éneknek önálló helyet biztosított, ezáltal a gyülekezetet a liturgia szolgálattevőjévé, az istentisztelet aktív részesévé tette.

Luther felfogásában a zene elsősorban Isten teremtménye, és csak másodsorban scientia vagy ars. Minden művészetet, de különösképpen a zenét annak a szolgálatában szerette volna látni, aki teremtette, és nekünk adta. Csak akkor látja értelmét, ha nem „holde Kunst”, tehát az érzékeinkre ható, gyönyörködtető dolog, hanem Krisztusra vonatkozik, a megváltás fölötti örömöt hirdeti – írta a Babst-énekeskönyv (1545) előszavában. Már a Johann Walterral közösen elkészített énekeskönyvben (1524) is ezt hangsúlyozta: „Semmi másról ne akarjunk énekelni és beszélni, csak Jézus Krisztusról, a mi Megváltónkról, ahogy Pál írja 1Kor 2-ben.” 1523–24-ben Spalatinhoz írt levelében felhívással fordult kortársaihoz: „Az a szándékom, hogy a próféták és az egyházatyák példája nyomán német zsoltárokat készítsek a népnek, vallásos énekeket, hogy az Isten igéje az éneken keresztül az emberek között maradjon. Ezért mindenütt költőket keresünk. (…) Kérlek téged, (…) hogy valamelyik zsoltárt formáld át énekké, ahogy az én példámat látod (Ach Gott, vom Himmel sieh darein – 12. zsoltár).”

A Formula Missae-ben (1523) így nyilatkozott: „Azt akarom, hogy sok német énekünk legyen, amelyeket a nép a mise alatt vagy a Graduale, a Sanctus és az Agnus Dei mellett énekelhet. Mert ki kételkedik abban, hogy azokat az énekeket, amelyeket most a kórus énekel, (…) korábban az egész gyülekezet énekelte?” A Deutsche Messében (1526) már a részleteket is kidolgozta. „Az epistolára német éneket éneklünk: Nun bitten wir den Heiligen Geist (Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét). (…) Az evangélium után az egész gyülekezet németül énekli a hitvallást: Wir glauben all an einen Gott (Mi valljuk: hiszünk Istenben).” Tehát az énekek – szemben a középkori gyakorlattal, amelyben csak az istentisztelet kiegészítő részei lehettek – meghatározott, elhagyhatatlan liturgikus funkciót kaptak. (Luthertől függetlenül Nikolaus Decius is eljutott a liturgikus tételek strófás énekkel való helyettesítésének gondolatához, példa rá a ma is használt Gloria- és Agnus Dei-éneke: A menny Urának tisztelet – 43; Krisztus, ártatlan Bárány – 188.)

Az alábbiakban tehát a Luther által átdolgozott liturgikus dallamokat, illetve a liturgikus dallamok helyett alkalmazott gyülekezeti énekeket tekintjük át. Vegyük sorra a mise állandó részeit.

Luther Kyrie-dallamával énekeskönyvünk 99. oldalán, a 17., mindennapi istentiszteleti rendben találkozunk (Uram, irgalmazz!). A Credo, a mondott hitvallás helyettesítője lehet a 247. ének (Mi valljuk: hiszünk Istenben). A Sanctus, Isten szentségének dicsőítése Luthert önálló kompozíció írására ihlette: Jesaja, dem Propheten geschah. A mű a prófétai igeszakasz, Ézs 6,1–4 szó szerinti megzenésítése. Ezt az éneket már sem a német, sem a magyar énekeskönyvben nem találjuk meg, valószínűleg a strófa összetettsége, nehezen tanulható volta miatt. Az Agnus Dei Luther-féle változatát az énekeskönyv 78. oldalán, a 14. liturgiában találjuk (Krisztus, Isten Báránya). Gloria-éneket Luthertől nem ismerünk, pontosabban van egy Gloria-parafrázis: All Ehr und Lob soll Gottes sein (A menny Urának tisztelet dallamára), amelyet egy ideig neki tulajdonítottak, de kiderült, hogy nem az ő műve. Luther egyéb énekeiről és azok jelentőségéről a sorozat folytatásában lesz szó.

Ecsedi Zsuzsa