Keresztény szemmel

Nem bántalak én benneteket, dehogy. Bántottak eleget az évezredek során, tán éppen ezért lettetek ilyenek. Vagy inkább lettünk, mit is ragozzam, közétek tartozom így is, hogy letagadtatok, kirekesztettetek. Szűk volt az ölelésetek ahhoz, hogy magatokhoz engedjétek a testvért. Féltettétek a kenyereteket, pedig nem az anyagi jólétért, hanem a közelségetekért rimánkodtunk. Arra vágytunk. Tudjuk mi is, hogy nem minden a kenyér. Ugyan, dehogy, nem csak kenyérrel él az ember…

Hát elvégeztetett; mostantól arra kell tartanunk, amerre eddig kerültünk. Talán arra… Ha belegondolok, hányszor taszított el magyar mivoltomért a „vendéglátó” ország, elképedek. Tudjátok, nehéz kilógni a sorból, igen, nehéz másnak, kisebbséginek lenni. Olyannak, aki nem „egészen” tartozik a többiek közé. Aki valamiért más. A másság gyanús, furcsa bizalmatlanságot virágzik, és néha gyűlölséget terem. Veszélyes dolog másnak lenni. De én, mi maradni szerettünk volna. A másságban azonosak magunkkal. Veletek. Amikor kemény dolog volt magyarnak lenni, rátok gondoltunk. Ezért szegtük meg számotokra, anyaországiak számára azt a magunk sütötte kenyeret olyan áhítattal. „Itt van egy darab Magyarország” – suttogta Örzse néném, ha meglátott egy autót, amelynek a rendszámtábláján a piros-fehér-zöld trikolór virított. Árpád bátyám meg könnyes szemmel mondta, hogy „engedjétek ki abból a kerékből a levegőt, hadd jusson nekünk is egy kis hazai”. Amikor valami jó történt nálatok, a mi szívünk is felmelegedett, ha meg rossz esett meg veletek, együtt sirattuk az elveszetteket. Azt hittük, azt reméltük, megérzitek. Ez tartotta bennünk a lelket. Amikor valamelyik gyereket csúfolták az iskolában, vagy valamelyikünk nem kapott meg egy állást, ha a többségi nemzetbeli is jelentkezett rá, mindig azt gondoltuk, most szenvedünk.

Már tudom, hogy nem volt igaz. Nem akkor szenvedtünk, hanem most. Ez az üresség a rosszabb – amikor kiderül, hogy ti nem úgy gondoltátok. Mint a megcsalt szerelmes, akinek kín szeretni. El kellene felednie, gyűlölnie, eltaszítania azt a gyalázatost, de nem megy. Mégsem megy. Pedig kín szeretni, ha téged nem szeretnek. De az igazi szeretet nem múlik el sosem. Az megmarad. Isten mondta. Belé kapaszkodunk.

Igaz kell, hogy legyen. Kell, hogy valahol nekünk is hazánk legyen. Talán ott, ahova éppen úgy gondoltunk mi, távolba szakadt oda tartozók. És egyszer talán majd itt is. Amikor majd megértitek…

Nem, dehogy is haragszunk most rátok. Csak még meg kell emésztenünk a történteket, újra meg kell találnunk a helyünket, az önazonosságunkat. Addig is, míg keressük: Isten, áldd meg a magyart…

–r –a