A hét témája

Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy bizonyos értékek mentén, a kultúrkörünkből, családi hagyományainkból, egyéni világlátásunkból fakadóan mindannyian különbözünk. Érvényes ez a kijelentés akár az újságírókra is. Annak idején, a Chrudinák-féle Panorámánál pályakezdőként legelőször azt tanultam meg, hogy az adott szó és a pontosság mindennél fontosabb a sajtóban dolgozó emberek számára. Debrecenben, a református gimnáziumban nem is volt kérdés, hogy a délutáni szilenciumra pontosan kell visszaérkezni, másként büntetést kaptunk volna. A katonaságnál – amelyet a maga nyerseségében, talán az általános káosz miatt néha enyhébbnek éreztem, mint a kollégiumi fegyelmet – hasonlóképpen jelentőségük volt az időpontoknak. Egy szó, mint száz, a pontosság számomra nem erény, hanem egyfajta kötelesség, és mindmáig rettenetesen érzem magam, ha elkésem valahonnan, vagy ha nem tartom magam a megbeszéltekhez.

Az időhöz való viszonyomat azért vázoltam fel ilyen részletességgel, mert a megbízhatóságnak ezt a válfaját saját életemben protestáns örökségnek tartom. Ez a kijelentés talán meglepő, de semmiképpen sem mások ellen irányul, sokkal inkább önazonosságunk pontosabb meghatározására citáltam ide. Az emberi kapcsolatok évszázadokon át ellehetetlenültek, ha a felek nem tartották meg adott szavukat. Protestáns őseink alighanem tudták ezt, és ezért jártak el oly pontosan mindennapi ügyeikben. Gondoljunk bele, micsoda önfegyelmet kívánt, ha példának okáért két ballagó kollégiumi diák megállapodott abban, hogy ha törik, ha szakad, bárhová is vesse őket a sors, kereken tizenöt év múlva, április 10-én találkoznak az alma mater falai között. Ez a bámulatos, nem pedig az, hogy a titkárnőnk két perc alatt kinyomoz egy mobiltelefonszámot.

Mindannyiunk előtt közismert, hogy Kálvin követőit sokan szürkének, túlságosan is puritánnak, unalmasnak tartották és tartják. Való igaz, hogy a protestáns erkölcsi és hitbeli meggyőződés, a Teremtőhöz és a környezetünkhöz fűződő viszony személyes jellege leegyszerűsíti a világba vetettség kérdéseit. Ez azonban egyúttal kiszámíthatóságot is jelent – ki ne szeretne olyan kollégával együtt dolgozni, aki mindig, minden körülmények között teljesíti kötelességét és feladatait? Protestáns újságírónak lenni miért is jelentene bármiféle közösséget az unalmassal, a megszokottal, az egyformával? A megújulás igénye, az örök kutakodás, az új iránti fogékonyság, nyitottság a világra – nos, ezek legalább annyira protestáns értékek, mint a közkeletű puritanizmus.

Mindezt azért azért taglaltam ilyen részletesen, mert a pontosság és a megbízhatóság az egyik legkézzelfoghatóbb sajátosság, amely protestáns emberré, protestáns újságíróvá tesz valakit.

Általában arra kell törekedni, hogy a sajtóban dolgozó ember bármikor visszatérhessen az adott helyszínre, más szóval ne égesse fel maga mögött a hidakat. Bizony nem is kevesen szentül meg vannak győződve arról, hogy a szemtelenség, az arrogancia, a kényszeres nagyotmondás valamifajta újságírói erény – pedig az ilyen kolléga hamar kiírja magát a jóakaratú emberek közösségéből. A pontosság mellett tehát a korrektség is elengedhetetlen erény és elsőrendű újságírói feladat. Anélkül, hogy honi sajtóviszonyainkat felpanaszolnám, mégis meg kell állapítanom: szakmai pontosságát és korrektségét tekintve a nyugati újságírás utcahosszal vezet előttünk.

Utazásaim során megesett, hogy váratlan helyzetben, előzmények nélkül tudatosult bennem, hogy protestáns újságíró vagyok. Néhány évvel ezelőtt Észak-Írországban, közelebbről Belfastban forgattam dokumentumfilmet a harminc éve dúló polgárháborúról. Bár az északír válságnak felekezeti vonatkozása is létezik – protestánsok állnak szemben katolikusokkal –, kétségkívül etnikai viszályról van szó. Nem gondoltam volna azonban, hogy a vallási hovatartozás ennyire meghatározó kérdés a mindennapokban. A helyi parlamentben, a Stormontban a legnagyobb unionista párt egyik képviselőjével találkoztam. Az interjú után – mintegy mellékesen – megkérdezte, melyik egyházhoz tartozom. Amikor kiderült, hogy református vagyok, felcsillant a szeme. „Református lelkész vagyok – közölte. – Hollandiában végeztem, magyar papokat is ismerek.” Szó szót követett, majd referálnom kellett a magyarországi felekezeti megoszlásról. Interjúalanyom sajnálkozva vette tudomásul, hogy hazánkban a római katolikusok vannak többségben. Majd – tekintettel közös hitünkre – felajánlotta segítségét, hogy a megközelíthetetlennek hitt helyi miniszterelnökkel, a történetesen szintén protestáns David Trimble-lel is interjút készíthessek. Felemelte a telefont: „Hallo, Mary? David benn van ma? Egy nagyon szimpatikus, magyar protestáns újságíró szeretne bejutni hozzá.” No, ekkor voltam életemben először és utoljára hangsúlyozottan is protestáns újságíró, amelyet az adott helyzetben a „megbízható” és a „baráti” kifejezések szinonimájaként foghattam fel.

Végül is a remélt beszélgetés nem jött létre, de én alaposan elgondolkodtam: vajon az ember felekezeti vagy akár nemzeti hovatartozása valóban „felülírja” a számára adódó lehetőségeket? Mindenesetre Észak-Írország az a hely, ahol a „protestáns újságíró vagyok”-féle vallomásokat a társadalom egyik fele széles mosollyal fogadja, a másik ötven százaléknak pedig elkomorul a tekintete. Az efféle vendégszeretetnek persze vajmi kevés köze van a krisztusi szeretet parancsához, a jelenség sokkal inkább a napi politikai küzdelmek, egy különös tartomány helyi identitásainak útvesztőibe kalauzol minket.

Előfordult olyan eset is, amikor óhatatlanul is össze kellett hasonlítanom a nyugati és a hazai protestáns média lehetőségeit, eszköztárát. A hollandiai Kampen városában tanúja voltam, amikor egy – ha szabad így fogalmazni – református egyházhoz kötődő televíziótársaság tíz kamerával élő felvételt készített egy templomi kórustalálkozóról. Magától értetődően a legkorszerűbb digitális technikával, közvetítőkocsival. Mindez azért érdekes, mert egyfelől arról tanúskodik: könnyebb korszerű eszközökkel alkotó egyházi nyilvánosságot teremteni egy gazdag országban; másfelől viszont azt példázza, hogy az egyházaknak figyelemmel kell kísérniük a technikai újításokat, a modern üzenethordozókat. Más lapra tartozik persze, hogy ki milyen célra fordítja a rendelkezésre álló lehetőségeket: vannak, akik kórustalálkozót rögzítenek, és vannak, akik beszélgetőshow-t.

Végezetül még egy személyes vallomás. Egy idegen ország idegen szállodájában járva az ember – legalábbis az első órákban – mindig felfedezőútra indul. Megnézi, helyén van-e a szappan, akad-e törülköző; még a minibárba is érdemes pillantani. Ami azonban igazán szívet melengető, az a fiókban diszkréten elhelyezett Újszövetség, amely nem pusztán egy könyv a sok közül, hanem titkos üzenet egy ismeretlen jóakarótól. Valakitől, aki talán éppen azt gondolja Istenről, életről, halálról, mint te magad. És amikor a fáradt, magányos utazó a lámpa fénye mellett belelapoz a könyvek könyvébe, biztosan tudja, hogy nincs egyedül. Szebb üzenet ez bármiféle postai küldeménynél, hiszen – bár a feladó ismeretlen – kétségkívül egy családhoz tartozunk.

Szentesi Zöldi László