Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2004 - 50 - A lányom meg a kabátja

Keresztény szemmel

A lányom meg a kabátja

Egy szülői csendesnap gyümölcseiről

Többen több ízben kérdezték már tőlem, hogy miért egyházi iskolába írattuk gyerekeinket. Általában azt válaszolom erre, hogy azért, mert így biztosítva látom, hogy olyan elvek szerint nevelkedjenek, amelyeket mi kívánatosnak tartunk. Azért, mert ott hozzájuk hasonló gyerekekre találnak, akikkel szót érthetnek. És azért is, mert olyan nevelői és szülői együtt gondolkodás veheti őket körül védelmező burokként, amelyre a mai elvadult, istentelen társadalomban hitem szerint szükségük lehet.

Azt hiszem, aki részt vett a győri Péterfy Sándor evangélikus iskolában a novemberi szülői csendesnapon, hasonlóképpen gondolkodik, és örömmel vette ezt a kezdeményezést. Tanárként magam is tapasztalom nap mint nap, hogy önmagában nem elég a nevelő igyekezete: ha nincs megfelelő szülői háttér, akár eredménytelen is lehet az iskolai lelki ráhatás.

Édesanyák és édesapák jöttek össze ezen a szép őszi szombat délutánon, hogy tanúságot tegyenek hitükről és elkötelezett szülői magatartásukról. A kezdőáhítat alkalmával Márk evangéliumából a gyerekek megáldását idéztük fel. Jézus így szól: „…aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” (Mk 10,15) Nyitottságot és alázatosságot tanulhatunk tehát gyermekeinktől. Érezzük azt – hívta fel a figyelmünket Lacknerné Puskás Sára lelkész –, hogy nevelésük nem nyűg, közben nem embert próbáló nehézségeket oldunk meg, nem lemondások sorát éljük át, hanem Isten országát építjük. Hálásak lehetünk a Mindenhatónak azért, hogy ránk bízta ezt a szép feladatot.

Az áhítat után két megrázó és ugyanakkor lélekemelő előadásban volt részünk. Először Ittzés János püspök tárt elénk megdöbbentő adatokat a magyar családok mai állapotáról, majd Mayer Zoltán tanár folytatta a püspök gondolatait. Különböző családmodellek megjelenésén keresztül szemléltette a hagyományos értékrendszer felbomlását. A család kívánatos felállását modellező rajzot hosszan szemléltük férjemmel együtt. Rá szemlátomást nagy hatást tett a kép, amelyen családja élén gyalogol a családfő, pásztorbottal a kezében követve Jézust. Mögötte tódul a népes gyereksereg, akiket édesanyjuk próbál visszaterelgetni a sorba, és felkarolja azokat, akik útközben megbotlanak vagy elesnek. Jézus parancsa szerint az asszony tisztelje férjét, a férfi szeresse feleségét, a gyermek pedig szent, a jövő záloga. Aki egy gyermeket megbotránkoztat, annak jobb lett volna meg sem születnie. Ilyen egyszerű számunkra a bibliai tanítás.

Ócsai Zoltán lelkész önvizsgálatra is késztető áhítata a közös éneklés öröme után elgondolkodva tértünk haza, hogy megnézzük, gyermekeink nem dúlták-e fel a házat, amíg mi őróluk és saját szerepünkről elmélkedtünk. Rögtön alkalmunk nyílt türelemre intenünk magunkat, de a meglepetést csak másnapra tartogatta az Úr. Ugyanis naponta megküzdök kamasz lányommal az öltözködést illetően. Nehezen tudom rábeszélni az időjárásnak megfelelő ruházkodásra; még novemberben is kiskabátban szeretne az utcára menni. Huzakodunk, szó szót követ. Eddig férjem a konfliktuskerülés bölcs csöndjébe burkolózva vonult vissza, amikor a „nők” perlekedtek. Azt hiszem, ezen a reggelen azonban felrémlett lelki szemei előtt a csendesnapon látott családfő szemléletes ábrája, amint pásztorbottal a kezében őrködik a család nyugalma felett: legnagyobb bámulatomra fogta a vita tárgyát, vagyis a télikabátot, és ellenkezést nem tűrve lovagiasan feladta a kislányra, aki az eljárás során mukkanni sem mert. Hát itt tartunk, s remélem, lesz még tovább is…

Kedves szülőtársak, legközelebb találkozzunk még többen a csendesnapon, és erősítsük egymást vállalt és megtiszteltetésként kapott feladatunkban!

Csizmadia Gertrúd