EvÉlet - Lelki segély

„Kisunokám és legjobb barátnője nemrégiben pityeregve keresett fel. Elmesélték, hogy magyarórán a tanárnőjük istentiszteletről, templomról beszélgetett az osztállyal. Míg unokám mindenfélét mesélt nagy ünnepeinkről, imatapasztalatairól, addig barátnője nem tudott beszámolni hasonló élményekről. Miután bevallotta, hogy nem vallásos, és szülei sem járnak templomba, a tanárnő így reagált: „Én ezzel a te helyedben nem dicsekednék!” Ez a rászólás nagyon fájt a lányoknak, és szerintem is sértő. Helyeselhető-e, menthető-e egy ilyen tanári túlkapás?”

Kedves nagymama! Véleményem szerint semmiképpen sem helyeselhető. De nem csupán azért, mert bántó a megfogalmazása, hanem azért sem, mert eszünkbe juttat egy korszakot, amikor a diktatúra nyomása alatt nekünk még azt kellett eltitkolnunk, hogy templomba járunk. Nagyon kétségbeejtő volna, hogy mi, Isten kegyelméből hitre jutott emberek, ugyanúgy, mint a régi ideológia élharcosai, külsődleges azonosulást várnánk el azoktól, akik másképpen gondolkodnak, mint mi.

Hogy menthető-e? Ez már nehezebb kérdés. Nem voltunk jelen, amikor az ominózus beszélgetés lezajlott, nem tudjuk, hogy a kiemelt mondat milyen szövegkörnyezetben hangzott el. Én a tanárnő szavai mögött valamiféle neofita, újdonsült hitbuzgalmat sejtek. Elképzelhető, hogy frissen megtért hívő, szívében az első szeretettel. Majd szétfeszíti az Istenre találás belső öröme, büszkesége. Misszionálni akar mindenáron, de még nincs elég tapasztalata az emberhalászat szolgálatában, nem elég bölcs, nem elég körültekintő. Nyersesége mögött jó szándék lakozik. Elképzelhető, hogy ezt akarta sugallni: „Nincs semmi, amivel az Istenen kívül dicsekedhetnénk.” De nem jól fogalmazott.

Az sem lehetetlen, hogy gyerekkorában őt is megszégyenítette valamelyik tanára – talán éppen az istenhite miatt –, és most tanítványán vett revánsot az elszenvedett sérelmekért. Bizony a gúny életre szóló nyomokat hagy a gyerekek lelkében. Ha szeretetlenül leértékelik személyüket, ha igazságtalanul ítélik meg őket, nem érnek célt náluk, sőt éppen az ellenkező hatást váltják ki belőlük. A dacos gyereknek pedig bezárul a szíve a tanítás előtt.

A meggondolatlan magyartanárnő helyesebben tette volna, ha megköszöni a kislány őszinteségét, és hagyja, hogy barátnője bizonyságtétele pendítse meg szívének húrjait. A gyereklélek nagyon rosszul viseli, ha hazug azonosulást követel meg tőle a felnőttek világa.

Tudomásom szerint a gyerekek jogairól kötött egyezmény, melyet az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagországai – köztük Magyarország is – aláírtak, tiltja a gyermekek megszégyenítését, és kimondja, hogy a gyerekek számára biztosítani kell azt a jogot, hogy szabadon kinyilváníthassák véleményüket bármilyen téren.

Istennek legyen hála, amiért a világnézetileg semleges állami iskolákban lehetőség van a hitoktatásra, így azokat a gyerekeket is elérheti a lelkész vagy a hitoktató, akik nem tartanak közvetlen kapcsolatot a helyi gyülekezettel. A hit mégsem lehet soha bemagolt lecke, amelyet fel kell mondania a gyereknek; nem mondhatjuk, hogy egyest érdemel, ha rosszul „felelt” belőle. Hittanórákon is csupán bibliaismeretből, egyháztörténetből lehet vizsgáztatni a nebulókat – hogy hitre jussanak, azért nagyon sokat kell imádkozni.

Közhelyszerűen emlegetjük, de mégsem vesszük elég komolyan, hogy nem szavainkkal, hanem cselekedeteinkkel nevelünk. A hiteles keresztény személyiség ereje emel, de ha csak üres jelszavakat hangoztat valaki, az lelomboz. Szívből remélem, hogy kedves levélíró testvérem unokáját és kis osztálytársnőjét azért nem kedvetlenítette el nagyon ez az eset. Jó lenne, ha megértő légkörben meg tudnák beszélni a történteket. Ha a barátnő szülei nem ellenzik, vigyék el őt egyszer magukkal a vasárnapi istentiszteletre. Szeretettel javaslom hitben járó kis unokája számára, hogy imádkozzon együtt osztálytársnőjével, és erősítse őt abban, hogy Isten végtelen szeretetéből rá is bőven árad az áldás.

„Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei Atyám arcát”– mondja Jézus (Mt 18,10), aki példaképként állítja a felnőttek elé a gyermeki nyíltságot, bizodalmat és reménységet; elénk, akiknek olyan sokszor kőből van a szívünk!

Szeretettel:

Szőkéné Bakay Beatrix