Kultúrkörök

Nyitottak vagyunk, résnyire – így szólt a Deák téri gyülekezetben a reformáció ünnepére meghirdetett fotópályázat egyik díjnyertes (résnyire nyitott templomkaput ábrázoló) képének önkritikus címe megcélozva és valószínűleg szíven találva a gyülekezetet, s egyben az egyház apraját-nagyját. Mert hát nyitottak vagyunk-e?

Egyfelől: kidugjuk-e az orrunkat néha a világba? Kilépünk-e olykor a Deák térre, a főváros egyik legforgalmasabb csomópontjára? Észrevesszük-e a koldusokat, az utcagyerekeket? Legalább néhanapján adunk-e nekik ételt, egy pohár forró teát? Vagy esetleg attól félünk, odaszoknak hozzánk? És legyintünk: nálunk ez nem divat, az utca a krisnásoké, a kisegyházaké. És fordítva: beengedjük-e a világot magunkhoz, felújított, szép templomunk falai közé? Megnyitjuk-e a kapukat a keresők, a békére vágyók előtt? Vagy csak értékeinket féltjük, és óvjuk a hely szellemét – az emberektől?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatták jó ideje a Deák téri gyülekezetet és lelkészeit. Végül ez év májusától szeptemberig nyitva állt a templom, hetente hétfőtől szombatig, napi négy órában. És ennek nem csupán a turisták örültek. A problémák pedig csak nem jöttek csőstül. A templomban az „őrző-védők” szerepét ellátó gyülekezeti tagok (főként nyugdíjasok és fiatalok) sem számoltak be az épületet elfoglalni szándékozó hajléktalanseregről, nem lopták el az oltárképet, nem kerültek graffitik a falakra. Igaz, egyszer eltűnt egy kisebb persely háromszáz forinttal. De ennyi talán belefér. Istennél bizonyára.

A „templomnyitási projekt” a tervek szerint jövőre bővített formában kaphat új erőre. Lehetne – német mintára – mindennap öt óra előtt öt perccel rövid áhítatokat tartani, énekléseket, beszélgetéseket szervezni. Az első lépést tehát megtettük. A Deák tér fölé erődítményként magasodó templomra néhányan talán már menedékként is tekintenek. Ám nem állhattunk meg a küszöbön. A reformáció ünnepén kiléptünk a falak és a konvenciók mögül. Megpróbáltunk Insula Lutherana lenni. A kilenc órai istentiszteleten a Gryllus testvérek citerával, gitárral, furulyával reneszánsz légkört teremtettek. Ezután az evangélikus fúvószenekar korálokat játszott a téren – a taktusok messzire hangzottak. A tizenegy órai istentiszteleten az orgonával felváltva kísérték az énekeket.

Délután megjelentek a színen a fiatalok. Az ifjúság Isten a metrón című – már a Szélrózsa találkozón is sikert arató – darabjában maga Isten biztat a világra való nyitottságra. Az eredetileg francia műben az Úr lejön a földre, és találkozik teremtményeivel. A fiatalok rendezésében, a 21. század Budapestjén a Déli pályaudvartól a Hősök teréig metrózva összefut plazacicával, hajléktalanokkal, egy magányos asszonnyal, kiábrándult tizenévesekkel, politizáló hivatalnokokkal. Van humora, mindenkihez van egy-két megértő szava, hiteles és optimista. Nem csak a templomban és a parókián érzi otthon magát. S talán mi sem. Ezt bizonyították – a már említett – Hogyan látjuk a reformáció egyházát ma? című fotó- és rajzpályázatra érkezett művek. Az ovisok rajzoltak, az idősebbek kattintgattak – s sokan kiléptek az utcákra, a városokba, falvakba, a természetbe.

Az ifjúság továbbgondolta a kérdést csákvári csendesnapjain. Mit jelent keresztényként élni? Mit jelent keresztényként a világban élni? Elbújni a problémák elől, melegedni a közös akolban, és együtt bégetni a többiekkel? Vagy felelősséget vállalni, és képviselni kereszténynek és nem kereszténynek, Isten minden gyermekének az ügyét? Feledni önérdeket és egzisztenciát? Azzá tenni az egyházat, aminek valójában lennie kellene: szolgálattá. Amely akkor és ott szolgál, ahol szükség van rá.

Bonhoeffer írta börtönnaplójában: „Az egyház csak akkor egyház, ha másokért él… Részt kell vennie az emberi társadalom e világi feladataiban, nem az uralkodás, hanem a segítés és a szolgálat szándékával.” Nem a templom, Isten a várunk.

Krug Emília

Regionális hozzárendelés: Pesti Evangélikus Egyház Deák Téri Egyházközség