A vasárnap igéje

Karácsony második napja

Mennyei hívásunk van, csak a módszer meg ne zavarjon. A hívó fél – a mindenség Ura, a mi Atyánk – annyira szeretne elérni minket, hogy mindenféle változatot kitalált konok szívünk megszólítására. Hív játékosan, gyermekeit gyermekded módon. Ennek van itt az ideje karácsonykor. Hív a kereszt drámájával, véres komolysággal, és hív a feltámadás páratlanságával. Azután a Lelkét is kiteszi értünk. Mindenféle módon hív bennünket Isten Jézus Krisztus által.

Most a karácsonyi hívás hangzik a földön, Isten gyermekeinek gyermekded módon. Megható, hogy mindenféle módon kísérletezik velünk az Isten, hátha egyszer szívünk egyik dobbanásában igent mondunk hívó szavára, és elindulunk Fia nyomában. Isten gyermekeinek gyermekded módon szól a hívás, kissé játékosan, még ha ott is van benne az elutasítás szomorú valósága az istállójászol jelképében. Az istálló lakói legalább melegen fogadták az Isten Fiát, akit az emberek első reflexből, rideg szívvel elutasítottak. Az istálló jószágának lehelete meleg, ha már az emberi szív hideg.

Ámulhatunk Jézus engedelmességén: „Igen, Atyám, mert így láttad jónak.” Az Atya így látta jónak. Betlehemi jászol, véres kezű Heródes, egyiptomi emigráció. Jézus engedelmességét igencsak csodáljuk. Nem tiltakozik, nyoma sincs benne az elégedetlenségnek: ha így akarta az Atya, akkor ő aszerint cselekszik!

A megszokott, városi összkomfort után rossz lenne egy villany és gáz nélküli tanyára költözni, ahol még az inni való és a főzésre, mosásra, mosakodásra szánt vizet is vödörrel kellene hordanunk. Pedig a menny ragyogó világa és a föld véres, könnyes valósága között végtelenebb a távolság, mint az összkomfortos lakás és a pusztai tanya között. Ám így látta jónak a mennyei Atya: a mennyei csodavilág után Jézusnak a földre kellett jönnie. Ő pedig jött, engedelmesen, türelemmel, szeretettel. Karácsonykor gyermekként adja magát az istálló jászlába, a meleg leheletű jószágok közé, ha már az emberi szív kemény volt és hideg, mint a kő.

Az Atya pedig mindent a Fiúra bízott: „Az én Atyám mindent átadott nekem…” A szent istenismeretet is átadta a Fiúnak, és a Fiú ezt hozta nekünk.

Akaratlan fültanúja voltam egy villanásnyi párbeszédnek. A dialógus szereplőinek gondolkodásmódját és életkörülményeit nem ismerhettem, de ki lehet őket következtetni. Egyikük a fizetések körüli munkahelyi ravaszkodást ecsetelte, majd feltette a kérdést engedelmesen hallgató társának: „És te mit keresel?” Nemes egyszerűséggel így hangzott a válasz: „Istent.” A párbeszéd megszakadt, én is továbbmentem, s azóta is bánt, hogy nem szóltam arról, hogy ismeretlen felebarátom hol keresse az Istent. Hiszen csak azt kellett volna idéznem, amit Jézus mondott: „…az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.” Vagy idézhettem volna Jézusnak a jóval később, Fülöphöz intézett szavait is: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9)

Ámulhatunk azon, hogy hányféleképpen környékezi meg Isten Lelke a szívünket, hogy hívása elérjen bennünket. Pedig emögött is csak az adakozó, minket gazdagító szeretete lakozik igazi világossággal: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve…” Hívó szó, azaz ige a mennyből. Kétféle embernek. Jézus is kétféle embert szólít meg, hiszen a „többieknek” nincsen gondjuk. A meghívottak egyik csoportja a megfáradtaké, a másik csoport tagjai a terheket viselők. Aki nem fáradt, és akinek az életében nincsen teher, vidáman ugrándozhat a körön kívül. Nem is fáradt, terhe sincsen. Érthető, hogyha nem kell neki az a Jézus, aki a fáradtaknak és a megterhelteknek akar segíteni.

Logikus-e, hogy mindazok, akik elutasítják Jézusnak ezt a csodálatos ajánlatát, nem ismerik a fáradtságot, és nem ismerik a terheket? Bizonyára azért utasítják el, mert nem fáradtak, és nincsenek terheik.

Ám ha már fáj lelkünk ólmos fáradtsága, és terhek alatt görnyedünk, érje el a szívünket Jézus hívó szava. Mit is ígér? Ugyancsak két dolgot: megnyugvást és segítséget. A lélek szent békéjét és a mennyei segítséget ígéri.

Az Ige az iga jelképével fejezi ezt ki. Gyerekkoromban még láttam igát: két fele volt. Jézus azt ígéri itt, hogy vállalja mellettünk a másik felét. A mi igánk az övé is lesz. Békét kapunk, nyugalmat, amelyből szelídség és alázat születhet. Egy új életszemlélet, abból pedig új életvitel a korábbi ideges, feszült, magányos, nyugtalan, keserves, vergődő, nyomorult helyett. És Jézus szava csenghet a szívünkben: „…tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek…”

Hívásunk van! Ámen!

Imádkozzunk!

Felséges Isten, mennyei Atyánk, hálával köszönjük Krisztusban, Fiadban felénk forduló, segítő szeretetedet! Magasztaljuk érte szent neved most és mindörökké. Ámen.

Ribár János