Keresztutak

Amerikai kaleidoszkóp 2.

Pietro "jele"

Amint lapunk előző számában már beszámoltam róla, az Amerikai Lutheránus Egyház (ELCA) vendégeként tavaly szeptembertől három hónapot tölthettem az Egyesült Államokban, hogy disszertációmhoz anyagot gyűjtsek. Az ELCA Központi Levéltárában - amely Chicago egyik külvárosában található - szeptember 9-én kezdtem meg kutatómunkámat. Mivel az egyetemen lévő lakásom kétórányira volt a levéltártól, így napi négy órát utaztam, nyolc órában pedig a kutatásaimat végeztem. Ez azt jelentette, hogy egy hónapon keresztül heti öt napon át reggel fél héttől - a napi csúcsforgalomtól függően - este nyolc óráig voltam távol.

A munkahelyhez vezető út utolsó kilométereit a levéltár igazgatójának, Elisabeth Wittmannak a kocsijával tettük meg. Mind ő, mind pedig nemzetközi munkatársi gárdája (afroamerikai, svéd, amerikai, etióp lutheránusok) nagy szeretettel fogadtak engem. Elmesélték, hogy néhány évvel ezelőtt költöztek új helyükre, amely a munkatársaknak és a kutatóknak egyaránt rendkívül kedvező körülményeket biztosít. A hatalmas, tágas helyiségek, a kiválóan felszerelt kutatószobák, a modern, világos raktárak, a szépen berendezett konyha és fürdőszoba a 21. századhoz méltó külső és belső feltételeket teremtenek a munkához.

Tágabb kutatási témámnak megfelelően a Magyarországi Evangélikus Egyház II. világháború utáni történetére, valamint külföldi kapcsolataira utaló anyagokat kerestem. Szűkebb kutatási témám, disszertációm címét (Ordass Lajos második, "aktív" püspöksége. A Magyarországi Evangélikus Egyház története 1956-58 között) szem előtt tartva pedig annak szenteltem figyelmet, hogy egy másfél évig tartó, de rendkívül izgalmas korszak magyarországi eseményeinek milyen nyomai vannak az Egyesült Államokban.

Az egy hónap alatt két levéltári fondba tudtam részletesebben betekinteni. Az egyik a Nemzeti Lutheránus Tanács (NLC), a másik pedig az Amerikai Egyesült Lutheránus Egyház (ULCA) anyaga volt.

Az általam szem előtt tartott időhatárokon kicsit túllépve azt is megállapíthattam, hogy az egyházunkra vonatkozó legrégebbi dokumentumokat egy, a 20. század első harmadában id. dr. Prőhle Károlytól származó, a párizsi Lutheránus Világkonferencia számára készített ismertetés (a trianoni katasztrófának a magyar evangélikusokat érintő következményeit is feltáró anyag), valamint a II. világháború befejeződése után egyházunk első külföldi látogatójának, Stewart W. Hermannak a hivatalos jelentése képviselte. Az ELCA-nak készített angol nyelvű jelentésemben ezekről az anyagokról a következőt írtam: "Mindkettő azt sugallja, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyháznak szüksége van a szerencsésebb történelmű lutheránus egyházak és világszervezetek segítségére."

Kutatási témám szemszögéből a legizgalmasabbak azok az anyagok voltak, amelyek az 1948 és 1950, illetve az 1956 és 1958 közötti időszakból származnak. Ezek a dokumentumok azt tükrözik, hogy milyen nagy volt az amerikai lutheranizmus, a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) és az Egyházak Világtanácsa (EVT) érdeklődése az egyházunkban akkoriban zajló események iránt. Ez az érdeklődés egyszerre irányult egy személyre - Ordass Lajosra - és az egész egyházra. Az 1948-1950-es és az 1956-1958-as periódus a II. világháború utáni magyar evangélikus egyháztörténet legizgalmasabb és egyben legkritikusabbnak számító időszakát foglalja magába. Ebben az időben ugyanis Jézus Krisztus Magyarországi Evangélikus Egyháza harcban állt a baloldali diktatúrával és az azt "belülről" markánsabban vagy "rejtett módon" támogató egyházi erőkkel. Ordass Lajos személye, működése és sorsa ennek a harcnak az 1948-as "külső vereségét", majd 1956-ban a "győzelmét", 1958-ban viszont az "újabb vereségét" jelképezte.

Az amerikai evangélikus levéltárban talált anyagok hol szinkronban voltak a magyarországi állami és egyházi levéltárakban talált eddigi anyagokkal, hol ellentmondtak nekik, hol pedig alapvetően újat hoztak azokhoz képest. Megtaláltam Ordass Lajos későbbi feljegyzéseinek - az úgynevezett Lila könyveknek - az angol nyelvű "ősanyagait", illetve Vajta Vilmos angol nyelvű naplórészleteit. Ez utóbbiak között egy igen értékes dokumentum is van: Ordass Lajosnak az Állami Egyházügyi Hivatalban tett utolsó látogatásáról szóló angol nyelvű tudósítás. (Az 1958. januári látogatást követő napon már a tudatos leszámolás szándékával indult meg a támadás Ordass személye és irányvonala ellen.)

Az igazi szenzációt azonban az úgynevezett Pietro-anyagok jelentették számomra. Az NLC-levéltárban adatokat találtam arra nézve, hogy Ordass Lajos az 50-es évek elején - tehát börtönből történő szabadulása és teljes belső, egyházi emigrációja alatt - az élére állt egy, az akkori idők politikai és egyházpolitikai üldözöttjeit segítő mozgalomnak. Ezek az emberek a LVSZ-től és egyéb csatornákon keresztül jövő pénzekből segítették a deportáltakat, a kitelepítetteket és azok családtagjait. Ennek a munkatársi gárdának a vezetője és felügyelője Ordass Lajos püspök volt - Pietro álnéven. Tehát a "valutázás" miatt börtönbüntetésre ítélt, majd sálakat kötő, művirágot készítő, rendkívül rossz anyagi körülmények között élő Ordass törődött a hozzá hasonló sorsú és még nagyobb nyomorban élő emberekkel. A külfölddel - Pietro nevében - kapcsolatot tartó és így jelentkező személyek magukkal vitték az Ordass eredeti kézírását vagy annak másolatát tartalmazó rövid levelet. Az eredeti kézírás 2Kor 1,3-7 igéit tartalmazta. Aki ezzel jelent meg az LVSZ genfi központjában vagy Amerikában, az számíthatott a bizalomra és segítségre.

Engem egyháztörténészként arra figyelmeztettek a Pietro-anyagok, hogy az egyház sem mindig olyan, mint amilyennek mi látjuk. Nemcsak a Deus absconditusszal (azaz a rejtőzködő Istennel) és a Deus revelatusszal (a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott Istennel) szabad és kell számolnunk, hanem az ecclesia visibilisszel (a látható egyházzal) és az ecclesia invisibilisszel (az elrejtett egyházzal) is. Ráadásul az egyháztörténelemnek "a látható egyház ma még láthatatlan, ismeretlen részeit" is szakadatlanul kutatnia kell. A két egyháztörténet együtt, egyszerre forrása az örök bűnbánatnak és a földi és égi reménynek!

Böröcz Enikő