Kultúrkörök

A Terror Háza Múzeum időszaki kiállításai választ adnak arra a kérdésre, hogyan lehet kis területen, alig néhány tárgy, szinte csak a modern technika segítségével lelkünkben maradandó nyomot hagyni.

Ember az embertelenségben

Amint belépünk a helyiségbe, azonnal megragad a kísérteties zene és a félelmetes, komor, ijesztő látvány: a terem végén, emelkedő dobogón, kalapos, arctalan férfi halad felfelé a Vöröskereszttől egy Dávid-csillaggal jelölt falhoz. A televízióban a magyar zsidók elhurcolásáról készült megrázó felvételek peregnek. A fővárosban élő 200 ezer zsidó sorsa bizonytalan. Ekkor érkezik Adolf Eichmann. 1944. július 9-én pedig Raoul Wallenberg - két hátizsákkal, egy kabáttal és egy revolverrel felszerelve, szabad elhatározásából, a jó ügybe vetett feltétlen hittel és nagy önbizalommal, hogy a deportálásra szánt budapesti zsidók életét mentse. Fél évet töltött el a Svéd Nagykövetség másodtitkáraként, a követség humanitárius akciójának vezetőjeként. Szép szóval, ígéretekkel vagy - ha kellett - megvesztegetéssel, fenyegetéssel csikarta ki a benne bízók szabadon bocsátását. 1945. január 17-én, Pest náci megszállás alóli felszabadítása után az új megszállók - egy szovjet tiszt és két katona - kíséretében látták utoljára. 1947-ben Visinszkij külügyminiszter-helyettes kijelentette: Wallenberg nincs a Szovjetunióban. 1957 februárjában Gromiko külügyminiszter nyilatkozott: Wallenberg 1947. július 17-én a moszkvai Ljubjanka börtönben szívelégtelenség következtében meghalt. Ezt a két, egymásnak ellentmondó, nyilván hazug nyilatkozatot és tucatnyi változatát halljuk egymás után újra és újra a hangosbemondóból: "Wallenberg szovjet kézben van." Hruscsov (1956): "Ha a Szovjetunióban van, azonnal hazamehet." "W. soha nem volt és nincs is a Szovjetunióban, személye számunkra teljességgel ismeretlen." Soha senki nem hitte el egyiket sem. A tv-ben rokonai, ismerősei, a túlélők beszélnek, miközben dokumentumfilmek peregnek a háborúról.

Az egyik fal teljes hosszában a tárlóban Wallenberg munkaeszközei: egy öreg írógép, telefon, svéd vöröskeresztes menlevelek, különböző oltalomlevelek, pecsétek. Közben Karády énekel: "Csak egy nap a világ..." - amíg félbe nem szakítja a sziréna süvítése. Majd ismét a nyilatkozatok, hangosan és a falakra írva (1944-1989). Köztük Andrej Szaharové: "Mindent nyilvánosságra kell hozni!" És Adolf Eichmanné: "Megölöm Wallenberget, ezt a zsidóbérenc kutyát!" Neki nem sikerült.

Alakja legendává vált, sokan vélték látni azóta is a gulágon vagy a Szovjetunió valamelyik börtönében. De halljuk és olvassuk ezt is: "Boldog vagyok, hogy misszióm nem volt teljesen eredménytelen." Wallenberg idén lenne kilencvenkét éves.

Népirtás Ukrajnában

Erős idegek kellenek ahhoz, hogy a fentiek után még felmenjünk a III. emeletre - mégsem szabad elmulasztani. Meg kell ismernünk az emberi gonoszság határtalanságát, hogy az efféle gaztettek megismétlődését megakadályozhassuk.

A kiállítási tárgy itt is kevés, annál több a történelem. Egy térkép. Négy üvegajtós szekrényben szovjet tiszti egyenruha (1940-es évek), Kijev környéki ukrán viselet (kobenyák), korabeli férfi és női falusi viselet. És a hátsó fal teljes hosszában kivilágított tárló: csonttá aszott, leírhatatlan tekintetű gyermekek százainak a képe. Alatta felirat: "A 7 millió áldozat, köztük 3 millió gyermek emlékére". A terem közepén széksor, szemben három digitális képernyőről egymás után hallgatjuk a "három csapást", dokumentumfilmekről és nyilatkozók szájából.

Az első csapás (1921-22): Aszály, gyenge termés, azt is elszállítják Oroszországba. Az élelmiszertartalékokat elkobozzák. A lakosság negyede, közel 6 millió ember éhezik. A gyermekhalandóság eléri a 70%-ot.

A második csapás (1932-33): A sztálini terrorizmus éhhalálra ítéli az ukrán népet, hogy megtörje gerincét, véget vessen a függetlenségről és önállóságról szőtt álmainak. Pártutasítás: "Az etnikai anyagot meg kell változtatni." Golodomor! Mesterséges éhínséget idéznek elő. Az ukrán parasztok gabonáját elkobozzák és külföldre szállítják, az árából fizetve az erőltetett iparosítási programot. Az emberektől elveszik az utolsó falatot is. Az ukrán parasztságot kolhozokba kényszerítik, az ellenkezőket kulákká minősítik, és elrendelik fizikai megsemmisítésüket. Az éhhalálra ítélt területeket a hadsereg körülveszi, hermetikusan elzárja a külvilágtól. Segítséget nem fogadnak el. A világ közvéleményének félrevezetésében nyugati társutas értelmiségiekre és bértollnok újságírókra támaszkodnak. Elrendelik, hogy egy kalász letöréséért halálbüntetés jár, korra és nemre való tekintet nélkül. Az éhen halt milliók helyébe orosz és fehérorosz telepeseket hoznak. "A falvakban egy levél sem maradt a bokrokon, mind megették az emberek. És nem maradt egyetlen kutya sem. Mindet megették. A szekér pedig haladt tovább az utcákon és gyűjtötte a hullákat. Az unokatestvérem három gyermekét megették a szomszédok. Megették."

A harmadik csapás (1946-47): Hatalmas szovjet búzaszállítmányok érkeznek a francia és olasz kikötőkbe. Gabonát exportálnak Bulgáriába, Romániába, Csehszlovákiába és Lengyelországba. Újabb éhínség tör ki. Egy Ogyessza megyei titkár beszámolója Hruscsov emlékirataiból: "...szörnyű látvány fogadott. Láttam, amint az asszony az asztalon feldarabolja saját gyermeke tetemét. >>Manyecskát már megettük, most lesózzuk Vanecskát. Egy darabig elég lesz.<< El lehet ezt képzelni? Az az asszony megőrült az éhségtől, és lemészárolta saját gyermekeit."

Összegezzük? 1933 tavaszán minden nap 25 ezren haltak meg, minden órában ezren, minden percben tizenheten. 1932 áprilisától 1933 novemberéig 5-8 millió ember pusztult el. 1946-ban 282 ezer ember, 1947-ben 520 ezer ember halt éhen.

A felelősök fényképei megtekinthetők az érintőképernyős terminálon...

Kovács Mária