A hét témája

Nagyi meséje a hokedliről

Ez a mese negyven évvel ezelőtt született, amikor még a gyerekeket hokedlire tett lavórban fürdettük, és a kisszéken töröltük őket tisztára. Talán már nem is tudjátok, mi a hokedli és a lavór - de kérdezzétek meg a nagymamátokat!

Egy szép, világos konyhában, a többi bútordarab mellett ott állt a konyhaszék is. Bizony már nem volt új, hiszen még a gyerekek dédnagyapja készítette, de jó erős és magas volt. Erre ültették fel kicsi korukban a gyerekeket, hogy elérjék az asztalt, és erre tették a mosogatódézsát, hogy ne fájduljon meg édesanya dereka a sok edény mosogatása közben. De erre állították a nagylavórt is este, amikor a maszatos testvérkék már aludni vágytak.

Gondolhatjátok, mennyire unta ezt a hokedli! A gyerekek rugdosták, a felnőttek vizet locsoltak rá, és bizony sokszor alaposan lesikálták. Lassan már egy szem festék nem sok, annyi sem volt rajta.

Egy szép májusi estén így szólott magában: eleget szolgáltam már ezt a családot, elmegyek világgá. Kíváncsi vagyok, milyen a város, az utca. És négy lábát ide-oda fordítgatva megindult az ajtó felé. Lebillegett a lépcsőkön, egészen az utcára. Ott jobbra fordult, és nemsokára elérte a villamosmegállót. "Pihenek egy kicsit - gondolta -, és megfontolom, hogy merre is menjek tovább."

Késő este lett, már csillagok ragyogtak az égen. Kevés ember járt az utcán, a villamos zaja is ritkán verte fel a csendet. Egyszer azonban egy öreg néni ért a megállóhoz. Fáradtan nézett körül, és meglátta az ott álldogáló konyhaszéket.

• De jó, hogy itt vagy, kedves hokedli! Ugye megengeded, hogy rád telepedjek, amíg a villamos megérkezik?

A konyhaszék örült, hogy valakivel beszédbe elegyedhetett, és így válaszolt:

• Természetesen, pihend csak ki magad rajtam. - Messziről jössz? - kérdezte később.
• Az unokáimtól - szólt a néni. - Vigyáztam rájuk, amíg a szüleik hazaértek. Gondolhatod, hogy elfáradtam, mire lefektettem őket.
• Hány unokád van? - érdeklődött a hokedli.
• Négy - felelt a néni. A konyhaszéknek rögtön eszébe jutott az elhagyott konyha, ahol szintén négy gyerek ugrándozott mindennap körülötte, és egy kicsit megfájdult a szíve. De megérkezett a villamos, és a néni felszállt rá.

A hokedli azonban nem maradt egyedül. Egy férfi jött nagy csomagokkal megrakodva. Szinte felderült az arca, amikor meglátta a konyhaszéket. Meg is szólította:

• Ugye megengeded, hogy rád pakoljam a csomagjaimat?
• Tessék - felelt a szék. - Örülök, hogy segíthetek.

A férfi faggatni kezdte:

• Hogy kerültél ide?
• Világgá szeretnék menni - felelt a hokedli bizonytalanul, mert közben eszébe jutott, hogy hova teszik majd a csomagjaikat otthon, ha hazajönnek a vásárlásból. Bizony elfacsarodott a szíve.
• Köszönöm a helyet - búcsúzott a férfi, mivel a következő villamos is befutott. A konyhaszék újra egyedül maradt.

Hamarosan azonban egy fiatalaszszony jött felé, karján kicsi pólyás babával. "De jó, hogy itt ez a szék" - gondolta, és már meg is kérdezte:

• Ugye letehetem rád a kicsikémet? Nagyon elfáradtak a karjaim.
• Tedd csak, tedd - biztatta a szék -, tudok én kicsinyekre vigyázni.

A fiatalasszony elmesélte, hogy orvostól jönnek, de - hála Istennek - nincs már semmi baja a kisbabának. Abban a pillanatban felsírt a kicsi, s a hokedli arra gondolt, hogy fog az ő kis gazdája sírni, amikor reggel nem találja őt az asztal mellett. Talán még reggelizni se lesz kedve. Megmarad a tejecske és a vajas kenyér.

Nem is figyelt a fiatalasszony köszönő szavaira, amikor megérkezett a villamos. Elindult haza. "Érdekes, milyen hosszú most ez az út" - gondolta, mert még mindig nem látta a házat, ahol laktak. Végre mégis hazaért. Felkocogott a lépcsőkön, beperdült a konyhába, és szépen megállt a helyén, az asztal mellett.

Reggel senki sem vette észre, hogy késő este milyen nagy élményben volt része a hokedlinek. Csak nekem vallotta be - mosogatás közben, szép csendesen.

Bencze Imréné