A hét témája

Mary, a pók Brown professzor házában élt. Teljesen átlagos pók volt, leszámítva egy csodálatos képességét: első osztályú pókhálót tudott szőni. Nem is tétlenkedett: az egész házat - a konyhát, a nappalit és az előszobát is - teleszőtte. Munka közben álmodozott, reménykedett és imádkozott. Mindezt egy valamiért tette. Az volt álmai netovábbja, azt szerette volna elérni, hogy a professzor megcsodálja, amit alkot.

Azonban a tudós csak a könyveit bújta.

Egy nap remek ötlet jutott eszébe. Bement a professzor dolgozószobájába, felmászott az íróasztalra, és a lámpára élete leggyönyörűbb pókhálóját szőtte. "Miért is nem jutott ez előbb az eszembe! - csodálkozott, ahogy hátralépve megszemlélte az eredményt. - Ezt a mesterművet még Brown professzornak is észre kell vennie!"

Abban a pillanatban kulcscsörgést hallott. "Itthon van! - gondolta izgatott örömmel. - Egyenesen a dolgozószobába fog jönni!"

• Te jó ég! - kiáltott valaki.

Mary megrémült. Ez nem a professzor hangja volt.

• Mióta nem használták ebben a lakásban a tollseprűt? Nem csoda, hogy így néz ki!

A kis Mary el sem tudta képzelni, hogy ki merészelt bejönni a lakásba a professzor távollétében. Gyorsan lemászott hát az asztalról, és kisurrant az előszobába.

Egy ősz hajú nő állt ott kötényben, vödörrel a kezében.

• Te jó ég! Milyen pókhálós itt minden!

Az jó volt, hogy észrevette Mary munkáit. Az már kevésbé, hogy nem tetszettek neki.

• Pókhálók! Pókhálók mindenütt! - sopánkodott. Majd a pók legnagyobb rémületére feltűrte a ruhája ujjait, és munkához látott.

Seprűje jóvoltából rövid idő alatt eltűntek a nagy gonddal és fáradságos munkával készített remekművek. Ezalatt Mary nem tudott mást tenni, mint hogy elbújt egy sarokban. Kis idő elteltével újabb kulcscsörgés hallatszott. Ez alkalommal valóban a professzor érkezett meg.

"Hála az égnek!" - sóhajtott a pók megkönnyebbülten, ugyanis abban bízott, hogy a professzor észrevette a csodálatos pókhálókat, amelyeket ez a nő most tönkretett. Mary úgy érezte, a professzor számára itt a nagy lehetőség, hogy bevallja, mennyire tetszettek neki, és az öklét rázva figyelmeztesse ezt a szörnyű nőszemélyt: ha még egyszer beteszi ide a lábát a jövőben, akkor rendőrt hív.

De Marynek csalódnia kellett.

• Ó, kedves Partvisné, elkezdte a tavaszi nagytakarítást? Máris látni a különbséget.
• Nagyon elhanyagolta a lakást, professzor úr. De majd én rendet teszek. Igyon meg egy teát a konyhában, amíg végzek. Már csak a dolgozószoba van hátra.

Amint belépett az ajtón, kétségbeesve csapta össze a kezeit:

• Nahát! Itt még több pókháló van!

Az asztalhoz ment, meglegyintette a tollseprűt, és ezzel megsemmisült a lámpán levő pókháló. De Mary annyira szomorú volt a professzor kegyetlen szavai miatt, hogy ez már igazán nem számított neki. A tudós elárulta őt. Jobban értékelte Partvisné ötperces munkáját, mint az ő addigi életművét.

• Fúj! Egy piszkos pók! - szólt az asszony, aki nem elégedett meg azzal, hogy a műveket megsemmisítse: most Maryt vette célba.

Suhh - a következő pillanatban a pók a kertben találta magát. Kilakoltatták. Mialatt a professzor a teáját szürcsölgette nyugodtan!

Mary úgy érezte, minden összeomlott körülötte.

• Annak az embernek adtam a legszebb hónapokat az életemből - sóhajtotta -, és ez a köszönet érte. Ha skorpió lennék, bemásznék a lefolyócsövön keresztül a fürdőkádjába, és megcsípném őt!

A közeli sövényen ülő veréb elkezdett hangosan nevetni.

• Az nem sokat segítene - csiripelte.
• Miért nem? - kérdezte Mary.
• Mert attól ő még nem csodálná a hálóidat.

Ez igaz volt. A pók kis labdává gömbölyödött össze szomorúságában.

• És most mit szándékozol tenni? - csipogott tovább a veréb.
• Semmit.
• Ne legyél buta! Nem azért teremtettél, hogy semmit se tegyél. Azért születtél, hogy hálókat szőj. A probléma az, hogy eddig nem jó személynek készítetted őket. Neked a Teremtőd számára kell alkotnod, nem pedig Brown professzornak!

Ezzel a veréb tovarepült.

Ekkor Mary elkezdett felmászni az ágakon és leveleken egészen addig a helyig, ahol az előbb a veréb ült.

Elgondolkodva ledobott egy selyemfonalat. Az repült egy darabig, majd rátapadt egy közeli ágra. "Szőj a Teremtődnek" - csengtek fülébe a veréb szavai. És Mary nekilátott. Amikor végül az utolsó szál is a helyén volt, összegömbölyödött a pókháló közepén. "Ezt neked készítettem" - ásította, mielőtt álomba merült volna.

Másnap reggel a veréb csicsergése ébresztette őt.

"Micsoda lárma! Biztos a Teremtőjének énekel - gondolta Mary álmosan. - Bárcsak halkabban tenné!" Ugyanakkor nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze, mi az, ami ilyen megelégedettséggel töltötte el a madarat.

• Gyere és nézd meg! - csipogta a veréb.

A pók csatlakozott hozzá az ágon. Csodálatos látvány tárult elé: a pókhálója - harmatcseppektől telve - csak úgy ragyogott és szikrázott a napfényben!

Épp akkor nyílt ki a ház ajtaja. A professzor pillantott ki rajta - és igen, ő is látta! Levette a szemüvegét, megtörölgette, majd visszatette az orrára, hogy másodszor is megcsodálja: hosszú idő múlva végre megragadta a figyelmét Mary munkája.

• Gyönyörű! Kimondhatatlanul gyönyörű! - mondta maga elé, ahogy visszament a házba.

Lynda Neilands (Fordította: Boda Zsuzsa)