EvÉlet - Lelki segély

"Az unokám középiskolás, de már nem jár az ifjúsági bibliaórára. Nagy ünnepeken ugyan még elkísér a templomba, de úgy látom, csak azért teszi, mert unja, hogy folyton kapacitálom. Szinte hihetetlen, hogy abból a csillogó szemű és lelkes konfirmandusból hogyan lett ilyen hirtelen Istennel szemben közönyös, a felnőttekkel feleselő, extravagáns öltözködési stílust felvett, engedetlen kamasz!

Amikor a közelmúltban egy családi ebédnél szóba hoztam viselkedését, és - bízva abban, hogy még nem felejtett el mindent, amit hittanóráin megtanult - Jézus Krisztus szavaira utaltam, aki önmegtagadást vár követőitől, ellenségessé vált. Kijelentette, hogy ő egy egyéniség, aki felvállalja saját magát, nem úgy, mint sok képmutató keresztény. Félek, hogy teljesen eltávolodunk egymástól! Mit tegyek?"

A lelki növekedés fontos előjele, hogy kérdések fogalmazódnak meg bennünk. Ha az ember már nem kérdez, akkor holtpontra jutott. Vagy azért, mert fásultan beletörődött valami megváltoztathatatlannak tűnő ténybe, vagy azért, mert megmakacsolta magát, és fülét-szívét bezárta mások érvei előtt. Istentől és az emberektől akkor távolodunk el fájdalmasan, amikor megszűnik közöttünk a kommunikáció. Kedves levélíró testvérünk helyesen ismerte fel, hogy szükségszerű távolodás állhat be szeretett unokája és a mindenható Isten, valamint őközötte abban az esetben, ha lanyhul a kapcsolat, és nem lesz tere a párbeszédnek.

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynia, hogy unokája a serdülőkor rendkívül nehéz időszakában jár. A tinédzser átmeneti állapotban lévő gyermek. Szülők és pedagógusok gyakran elkövetik azt a hibát, hogy a kamaszokat fiatal felnőtteknek tekintik, ezért figyelmen kívül hagyják gyermeki mivoltukból fakadó vágyukat a szeretet, az elfogadás és törődés iránt. A velük folytatott párbeszédnek minden esetben barátinak kell lennie. Saját álláspontunktól függetlenül figyelmesen végig kell hallgatnunk őket, nem pedig az állandó korrigálás eszközével beléjük sulykolni nézeteink tévedhetetlenségének dogmáját. Az nem jelenti még szülői, nagyszülői tekintélyünk feladását, ha a serdülő gondolatai iránt tiszteletet tanúsítunk, és ezzel tudomására hozzuk, hogy azokat értékeseknek és megfontolandóknak tartjuk. Ha tinédzser gyermekünk, unokánk érzi, hogy őszintén szeretjük és tiszteljük, ha azt tapasztalja, hogy nem "felülről" beszélünk vele, hanem pozitív visszajelzéseket kap tőlünk, akkor ő is nyitott lesz arra, hogy meghallgassa és mérlegelje a mi nézőpontunkat is. Amikor egyenesen rámutatunk tévedéseire, kinevetjük, gúnyosan leintjük a serdülőt, akkor megsebezzük és felingereljük őt. És ami a legrosszabb: kitesszük annak, hogy labilis érzelmi világával és értékrendszerével esetleg olyan emberek, eszmék, szenvedélyek kiszolgáltatottjává váljon, melyek ártalmasak számára.

Arról már nem is beszélve, hogy az állandóan kritikus szemléletünk alá vont kamasz dühös, ellenséges és sértődött magatartást fog tanúsítani, és még makacsabbul ragaszkodik hibás, éretlen, esetleg önző nézetéhez, s így nem alakulhat ki józan ítélőképessége. Ha serdülő gyermek van a családban, akkor lehetetlen nem észrevenni, hogy a kamaszkor egyik alapvető életérzése a megalkuvást nem tűrő igazságkeresés. A felnőttek sokszor hamis és igazságtalan világával, a felesleges és megcsontosodott hagyományokkal, az álarcváltogató képmutatással való szembehelyezkedés fájóan gyönyörűséges harcát minden emberpalántának meg kell vívnia a felnőtté válásért. Így volt ez velünk is néhány évtizeddel ezelőtt - emlékszik, kedves levélíró testvérem? Megtapasztaltuk, hogy a felnőtté válás rögös útja bizony miértekkel van kikövezve: a megismerés és a tagadás miértjeivel. Mi, mai harmincasok, ötvenesek vagy hetvenesek is jártunk egykor ebben cipőben. Ha Isten kegyelméből még velünk lehetnek szüleink, nagyszüleink, vajon hogyan emlékeznek kamaszkorunk keserű-édes éveire? Tartok tőle, hogy pimaszságainak, engedetlenségeink és - az aktuális történelmi korszak szokásaihoz mérten - extravagáns öltözködési stílusunk, lázadásaink emléke még elevenen élhet bennük! Újat akartunk, fel akartuk forgatni az egész világot, de ugyanakkor kamaszos ambivalenciával vágytunk az állandóságra, és szívesen odaálltunk elődeink értékes ügyei mellé. Semmit sem akartunk jobban, mint azt, hogy szeressenek, megértsenek és befogadjanak minket. Hogy emberszámba vegyenek, és felfigyeljenek belső szépségeinkre.

Lehet, hogy felnőtt fejjel már ki sem bírnánk azt az állandó lelki klímaváltozást, amely erre a korszakra jellemző. Túl korainak tartom, hogy ebben a fizikai, lelki, szellemi terheket hordozó időszakban a krisztusi önmegtagadásra hívó szó erejével próbáljuk engedelmességre bírni a tinédzsert. Már csak azért sem, mert az önmegtagadás kifejezés is megmutatja, hogy itt önként vállalt cselekvésről van szó. Ellenben az Atya személyválogatás nélküli, adakozó, megbocsátó szeretetéről beszélő igék (Jn 3,16; Lk 15,11-31) és az Úr Jézus halálig elmenő, megváltói önfeláldozásáról szóló evangéliumi tanúságtételek (a passiótörténet) megismerése és befogadása felszabadítja majd a tinédzsert az örömmel vállalt Krisztus-követésre.

A családi béke helyreállásának reménységével imádságban hordozza:

Szőkéné Bakay Beatrix