A vasárnap igéje

"Hallottad a hírt?" "Milyen hírt kellett volna hallanom?" Ugye milyen idegesítő tud az lenni, ha nem hallunk meg egy fontos közleményt időben? Boszszankodunk, hogy lemaradtunk egy sokat jelentő találkozásról. Bánt minket, hogy elmulasztottunk egy nagyszerű pályázati lehetőséget. Rendkívül fájdalmas, ha a temetésére sem tudtunk elmenni annak, akit még életében szerettünk volna felkeresni. És mindezek csak azért történhettek meg, mert nem is hallottunk ezekről a hírekről. Vajon akkor is ilyen fájdalom vesz erőt rajtunk, amikor elmulasztottuk meghallgatni Isten szent igéjét? Mert az igazi hír, amelyet mindennap meg kellene hallanunk, Isten hozzánk szóló szava, a kegyelem igéje, az élő és minket is éltető evangélium.

Még a zsoltárból is ez csendül ki, bár a végén egy figyelmeztetés is elhangzik. Isten féltő szeretete arra int minket, hogy hallgassunk szavára, vegyük komolyan üzenetét, amíg hallatja hangját az Úr. Olyan kincs ez, amely után vágyódnunk kellene. Olyan kincs, amelynek birtokában boldog embereknek érezhetjük magunkat. Valódi ujjongással, örvendezéssel kezdődik ez a zsoltár, és bennünket is örvendezésre hívogat.

Mit mutat istentiszteleti gyakorlatunk? Élmény egy-egy istentisztelet vagy maga a megtestesült unalom? Sokszor sajnos úgy tűnik, hogy a megszokás, a tradíciókhoz való ragaszkodás az, ami elvisz minket a templomba. Pedig ezek az alkalmak Isten üzenetét tolmácsolják felénk! Szeret az Isten! Kegyelmes az Isten! Nem idegen tőlünk az Isten. Minden lépésünket figyelemmel kíséri az Úr. Kell ennél több? A világ leghatalmasabb Ura, az egyetlen Isten vigyáz ránk úgy, mint egy jó pásztor. És mi néha mégis azt tartjuk helyesnek, ha bedugjunk fülünket, és becsukjuk szemünket, hogy ne is vegyünk észre semmit a teremtett világ csodáiból?

Legelkeserítőbb tapasztalataim közé tartozik, hogy hittanos gyermekeim hangoskodni, rendetlenkedni kezdenek, amint egy-egy bibliai történet tanulására kerül sor. Szinte úgy tesznek, mintha bántaná a fülüket Isten és Jézus nevének még az említése is!

Annyi információ érkezik a ma emberéhez, hogy bizonyos hangokat már meg sem hall. Sokszor valóban jó, ha nem hallunk meg mindent: az intrikákat, a rosszindulatú pletykákat, mások becsületének sértegetését. Más a helyzet Isten igéjével. Magunkat fosztjuk meg egy olyan élménytől, amelytől gazdagodhatnánk.

A 95. zsoltár hívogat: alkossunk olyan közösséget, ahol együtt borulunk le a hatalmas Isten színe előtt. Hálával és dicsérettel, szolgálattal és engedelmességgel tartozunk neki, mert egyszülött Fiát adta értünk a kereszten. Gondoljuk át: mennyi jóság és féltő szeretet van az Úrban irántunk, hiszen még mindig személyesen szólít meg minket, és bűnbocsánatban részesít bennünket Jézus Krisztus által.

A próféták igehirdetéseiből megtanulhattuk: a legnagyobb nyomorúság Isten népének életében akkor következik be, amikor nem fog többé szólni az Isten. Akkor már nincs szó kegyelemről, nincs szó irgalomról, nincs szó bűnbocsánatról, nincs szó újonnan születésről, mert amikor lehetett volna hallani az Urat, nem tartottuk fontosnak. Sokan családi életükben is ezt élik át: együtt van ugyan a család, mégsem beszélnek egymással.

Minden embernek szüksége van arra, hogy érezze a szeretetet. Isten igéjéből feltárul előttünk egy olyan világ, amelyben megérezhetjük: fontosak vagyunk Istennek. Jézus azért jött, hogy megszabadítson a bűn, a süketség és a vakság állapotából, és egy megújult világot tárjon fel előttünk. A mai lekcióból is azt hallhatjuk: "Akiknél pedig a jó földbe esett [a mag], azok igaz és jó szívvel hallgatják az igét, meg is tartják, és termést hoznak állhatatossággal." (Lk 8,15) Isten igéje nem tér vissza üresen, hanem megcselekszi azt, amiért küldetett.

IMÁDKOZZUNK!

Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked, hogy még mindig van szavad hozzánk. Ments meg minket a kőszívűségtől, és segíts, hogy szeretettel és előtted leborulva szolgáljuk nagy neved dicsőségét. Adj halló füleket, engedelmes szíveket Jézus követésében, hogy neki éljünk itt a földön, egykor pedig vele az örök életben. Ámen.

Koskai Erzsébet