A hét témája

Úgy kell élnünk, döntenünk, cselekednünk - tartja az egészséges közvélekedés -, hogy reggel fésülködés, borotválkozás közben legyen erőnk a tükörbe nézni. Ne riasszon el a látvány, a háborgó lelkiismeret, bűntudat terhe.

Közösségek is átélik olykor a tükörbe pillantás drámáját. Így jártunk, járunk most mi is egy látszólag teljesen teológiai, szakmai kérdés, az új liturgia kidolgozása, kipróbálása, esetleges bevezetése kapcsán.

Mindnyájunk gondolkodásában vannak sarokpontok. Számomra ilyen az 1986-ban nyilvánosságra hozott Testvéri Szó irat. Ennek egyik passzusa azt a reményt fejezi ki, hogy a testvéri kritika ismét természetessé, elfogadottá válik egyházunkban. Hogy milyen fontos ez, arra jó példa az új liturgia ügye is. Hiszen a több éven át színvonalas munkát végző bizottságban nyilvánvalóan főként a változás hívei tevékenykedtek. Most, amikor néhány gyülekezetben kipróbálják az új liturgiát, igen lényeges, hogy hangot kapjanak a kritikai észrevételek, az apró módosításoktól kezdve akár a teljes elutasításig.

Egyrészt tehát örülhetünk annak, hogy a Testvéri Szó célkitűzése megvalósult a szabadságát visszanyert egyházban. Nemcsak lehetőség van a kritikára, hanem igény is. Másrészt azonban a demokratikus átalakulásnak a társadalomban tapasztalható torzulásai nem kerülik el az egyházi közéletet sem, ha bízunk is abban, hogy itt azért mérsékeltebben jelentkezik a szabadosság, a törvénytisztelet hiánya, a felsőbbséggel szembeni "természetes" engedetlenség. Ez utóbbi ráadásul többnyire hősi pózban, demokratikus köntösben.

Bevallom, nem gondoltam volna, hogy egyszer még "rendpárti" publicisztikát írok. Nem is ez a szándékom, de mégis vállalnom kell az ilyen megközelítést is. Mert őszintén megdöbbentett, hogy a várt józan, szakszerű kritikai észrevételek mellett milyen hangvételű, milyen tartalmú, egyházrombolást emlegető ledorongolások jelentek meg a kérdés kapcsán egyházunk internetes levelezőlistáján, a Fraterneten.

Még inkább meghökkentett, hogy amikor az egyházi elnökség rövid nyilatkozatában - elfogadva a kritikák szükségességét - a megfelelő hangvételt, az egyházhoz méltatlan stílus mellőzését és a püspökök új, törvényeinkben is rögzített felelősségének a tiszteletben tartását kérte a vita résztvevőitől, akkor többen ezt a mérsékelt hangvételű állásfoglalást is durván elutasították. Az már inkább mosolyognivaló - ha lenne kedvünk ehhez -, hogy akadtak olyanok, akiket ez a csupán a megfelelő vitakultúra megteremtését célzó törekvés a diktatúra korszakára emlékeztetett. Ez legfeljebb arról árulkodik, hogy megfogalmazóinak nincs élményük a diktatúráról - életkoruk alapján többnyire nem is lehet -, vagy Istennek hála gyorsan elfelejtették a rosszat, netán az akkor elmulasztott hitvalló magatartást akarják most - amikor ez legfeljebb karikatúrának minősíthető - pótolni.

Hangsúlyozni szeretném - minden félreértést kizárandó -, hogy nem az új liturgia bevezetéséről írok, nem amellett vagy az ellen foglalok állást. Laikusként nyitottan várom a próbák eredményét, a kedvező és a kritikus, szakszerű visszhangokat. Lehet, hogy lesz olyan mozzanat, amely állásfoglalásra késztet (netán az illetékes testületekről várt végső döntés fázisában), de most a tükörbe pillantva megdöbbentem. Ahhoz, hogy az egészséges pluralizmus érvényesüljön, a többféle korrekt vélemény, szakmai álláspont ütköztetése megfelelően mehessen végbe, kölcsönösen tiszteletben kell tartanunk egymás véleményét, fel kell tételeznünk egymásról a jó szándékot, és a szó pozitív értelmében helyre kell állítanunk, óvnunk kell a püspöki tekintélyt.

Az új törvényeink által meghatározott első ciklus - mely 2001-től 2006-ig tart - második felét éljük immár. A ciklus végével tovább folytatódik a természetes nemzedékváltás. Nem lesznek tisztségben olyanok, akik a múlttal vagy az átmeneti időszakot jelentő kilencvenes évekkel egyfajta kontinuitást jelentenek. Ahhoz, hogy az egyház élni tudjon a polgári demokratikus társadalomban megnyílt lehetőségekkel, és hatékonnyá váljon missziói tevékenysége, alapvetően szükséges a törvények tisztelete, a vezetők megbecsülése, az ésszerű keretek között megteremtett rend. Másként nincs egészséges emberi együttélés.

Akár örvendetesnek is tekinthető, hogy alig másfél évtizeddel a rendszerváltozás után nem a népet fenyegeti az elnyomás, inkább a vezetőknek kell félniük attól, hogy ők kerülnek védekező pozícióba, hogy megbomlik a szükséges rend, és a szabadosság a tevékenység rovására megy.

Az új liturgia bevezetése sajátosan egyházunk ügye. Belügy. Ezért is alkalmas arra, hogy - a szakmai, teológiai vita kapcsán - tanuljuk a demokratikus együttélés szabályait, stílusban is, tartalomban is.

Frenkl Róbert