Evangélikusok

A Stuttgartban élő evangélikus lelkész, Gémes István tudományos munkásságának legújabb gyümölcse a Luther Kiadó gondozásában "Hungari et Transylvani. Kárpát-medencei egyetemjárók Tübingenben (1523-1918)" címmel most megjelent kötet. A lapunkban is gyakran publikáló szerzővel művének budapesti bemutatója után beszélgettünk.

• Könyvének ismertetése során utalt rá, hogy bölcsészként indult, egykor az ELTE magyar-francia-orosz szakára jelentkezett. Végül mégis lelkészi diplomát szerzett. Családi háttere is befolyásolta a választásban?
• Nem lelkészcsaládból származom, ha erre gondol. Szarvason születtem, édesapám iparos volt, édesanyám pedig szegény emberek lánya. A helyi Ágostai Hitvallású Evangélikus Vajda Péter Gimnázium elvégzését követően, 1947-ben felvételiztem az akkori Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára. Egy évvel később gimnáziumi osztálytársam és barátom, Povázsai Mihály biztatására jelentkeztem a teológiára. Három esztendő elteltével, az első szigorlat után azonban úgy éreztem, hogy nem a helyemen vagyok. Ezért elhatároztam, hogy abbahagyom a tanulmányaimat, nem leszek lelkész. Nem tudtam ugyanis hinni abban, hogy a pásztor valóban otthagyja a kilencvenkilenc juhot azért, hogy megkeresse az elveszett egyet, vagyis engem. Éppen csomagoltam - mondván, hogy végleg hazamegyek -, amikor hívatott Veöreös Imre, intézetünk igazgatója. Tolmácsolta azt a kérést, hogy a következő vasárnap prédikáljak a budapesti szlovák gyülekezetben, mert beteg a lelkész. Sokáig győzködött, míg végül kelletlenül - utolsónak tervezett szolgálatként - elvállaltam. Mint akit villám sújtott, úgy álltam ott, amikor megláttam, hogy az igehirdetés alapjául kijelölt ige éppen Mt 18,11-14, az elveszett juhról szóló példázat lesz!
• Nincsenek véletlenek...
• Valóban nincsenek. Különösen ha hozzátesszük, hogy készülés közben egy német kommentárban a következőket olvastam: a pásztor nem azért megy az elveszett egy után, mintha az értékesebb lenne, mint a többi. Felkerekedik, mert az ő tulajdona: a nyáj nem kilencvenkilenc, hanem száz juhból áll. Isten így győzött meg arról, hogy nem egyéni értékem miatt keres, hanem azért, mert a tulajdona vagyok. Maradtam. 1953-ban avattak lelkésszé.
• Igazán mozgalmas életutat tudhat maga mögött. Szolgált Békéscsabán, a fővárosban a Deák téren, ezután Pécs, majd pedig Dánia, Brazília és Németország következett.
• 1956-ban hagytam el Magyarországot. Az ausztriai Eisenstadtból egy ezer magyar menekültet szállító vonat lelkész kísérőjeként érkeztem Dániába. Itt az összes dániai magyar menekülttábor protestáns lelkigondozója lettem. Később a Lutheránus Világszövetség megbízásából kerültem Brazíliába. Az LVSZ következő nagygyűlésére, Helsinkibe már a brazíliai evangélikus egyház képviseletében érkeztem a németországi Heidelbergből, ahol ösztöndíjas voltam. Klapper hannoveri egyházfőtanácsos itt azt kérdezte tőlem, hogy - a nagy lelkészhiányra való tekintettel - nem lenne-e kedvem Németországba jönni. Így kerültem - újabb öt brazíliai év után - a hannoveri, majd a württembergi egyházba, ahol 1972-től Stuttgartban egy német gyülekezet lelkésze voltam, mellette pedig - szabad időmben, ingyen - gondoztam a környéken élő magyarokat.
• Volt egyáltalán szabad ideje? Hiszen a lelkészi munka mellett tíz évig a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozói Munkaközösség (KÉMELM) elnöke volt, ezenkívül az Útitárs magyar evangéliumi lap és a Koinonia című szakfolyóirat szerkesztőjeként is dolgozott, és akkor a könyveiről még nem is szóltunk.
• A munka szeretetét és a céltudatos kitartást még szüleimtől örököltem. Ezt az "ajándékot" egész életemben igyekeztem kamatoztatni. A Luther Kiadó gondozásában most megjelent munka a tizenharmadik a könyveim sorában. A magyar olvasók számára a nevem leginkább talán a Szivárvány-füzetek révén válhatott ismertté, melyekből eddig hét jelent meg.
• Esetleg már készül a következő könyve is?
• Sok anyagom van. Remélem, találok támogatást ahhoz, hogy az olvasók újabb Szivárvány-füzeteket vehessenek kézbe. Abban is bizakodom, hogy módom lesz még egy vagy két könyvemet viszontlátni nyomtatásban. Nagyon érdekel a Württembergbe került magyarok sorsa. Kutatásaim során egy 1852-ben Stuttgartban működő "Ungarnverein", azaz magyar egyesület nyomaira bukkantam. Ebből kiindulva szeretnék tovább keresgélni.
• Most megjelent kötete, a Tübingenben tanult Kárpát-medencei magyar diákokkal foglalkozó monográfia is többéves kitartó munkát követelt. Nem érzi úgy, hogy jó lenne egy kicsit pihenni, mielőtt újabb munkába fogna?
• Amit lelkesedéssel és kedvvel tesz az ember, az csak feleannyira fárasztó. Elsősorban nem azért dolgozom szinte egyfolytában, hogy valamiféle "rangot" vagy "címet" szerezzek magamnak. Még a hetvenhetedik születésnapomhoz közeledve is kifejezetten izgalmas szellemi kihívásnak tartok minden kutatómunkát, amelyet nekem kell elvégeznem. Ehhez kétségkívül egy kicsit Isten Lelkével "megszállottnak" is kell lenni...

Gazdag Zsuzsanna