A hét témája

A tervezett liturgiareformmal kapcsolatban elhangzó kritikákban vissza-visszatér az idegenszerűség vádja: a reform tervezői idegen kegyességet akarnak gyülekezeteinkre erőltetni. De lehet-e idegen a lutheri reformáció egyházától az - akarata ellenére - névadójává lett reformátor kegyességi és istentiszteleti gyakorlata? Nem inkább arról van szó, hogy az a lelkiség és az a kegyesség, amelyet a jelenkor magyar evangélikussága Luther örökségeként ápol, valójában igen távol áll Luther és a 16-17. század hitvalló magyar evangélikus reformátorainak világától?

Hogy a feltett kérdésben semmi túlzás nincs, annak bizonyítására foglaljuk össze Luther reformátori alapelveit.

Amikor Luther - mint katolikus pap és szerzetes - 1517. október 31-én a 95 tételt kiszögezte, a katolikus egyház kegyességi gyakorlatának abban az időben legsúlyosabb visszaélését, a búcsúárusítást akarta megszüntetni. Esze ágában sem volt, hogy kilépjen egyházából, vagy hogy egész országokat kiszakítson a katolikus egyház szervezetéből. A 95 tétel nyomán kerekedett vita eredményeként közösítette ki őt a pápa, és ez egészen más, mintha ő vonult volna ki. Mert egy dolog az, ha valaki az asztalra csap, majd fölkel, és sértetten kivonul, mondván, hogy ami itt folyik, ahhoz nekem semmi közöm, az tőlem idegen. És megint más, ha valaki az asztalnál ülve vitatkozni próbál, érvel, meggyőzni igyekszik ellenfeleit, de azok érdemi vita helyett megragadják a gallérját, az ajtóhoz tuszkolják, és minden tiltakozása ellenére kilökik. Lutherrel X. Leó Rómája ez utóbbit tette. Luther nem is vette tudomásul a neki küldött átokbullát. Továbbra is a katolikus egyház papjának és teológusának tartotta magát, ezzel a meggyőződéssel élte le életét, és ebben a meggyőződésben halt meg. A reformációt elvetőktől soha nem úgy különböztette meg magát, mint katolikusoktól, hanem mint pápistáktól, illetve romanistáktól. Luther az ellen tiltakozott, hogy a pápa mindenkitől megtagadja a katolikus jelzőt, aki az ő abszolút tekintélyét és hatalmát nem ismeri el. Luther ezért nem változtatta meg a Hiszekegy szövegét sem: "Credo catholicam ecclesiam...", "Hiszem a katolikus (azaz egyetemes) egyházat".

Nem érezte idegennek magától sem a katolikus jelzőt, sem a katolikus kegyességnek azokat az ősi elemeit, amelyek a Szentírással nem ellenkeznek. Nemcsak a Kis káté olvasóinak ajánlotta a keresztvetést, de élete végéig ő maga is gyakorolta azt, mielőtt imádkozni kezdett. A mise liturgiájából is kizárólag csak a papi áldozatbemutatásra utaló néhány mondatot törölte, minden mást meghagyott. Amikor a Szentírást idézte, akkor élete végéig Szent Máté, Szent János stb. evangéliumára, Szent Péter, Szent Pál, Szent Jakab leveleire hivatkozott. Prédikációiban és teológiai értekezéseiben rendszeresen idézte Szent Ágostont, Szent Bernátot és még néhány más régi egyházdoktort és egyházatyát, akiktől sosem tagadta meg a szent jelzőt. Élete utolsó prédikációjában még Szent Ágnes példáját is említi.

Mindez jól mutatja, hogy ha a visszaélések ellen fellépett is, alapjaiban soha nem tagadta meg a katolikus egyház lelki és szellemi örökségét, és a katolikus kegyességet nem érezte magától idegennek. Ezzel szemben 1529-ben, a Zwinglivel Marburgban - a reformáció két ágának egyesítése érdekében - folytatott tárgyalás végén ezzel a megjegyzéssel állt föl az asztaltól: "Más lélek lakik bennünk, mint bennetek!" Ezt a szemléletet tükrözi a 16. századból fennmaradt magyar evangélikus papszentelési liturgia is, amelyben a püspök megkérdezi a szentelendőtől, hogy ellene mond-e "Mohamed és a pápa tévelygéseinek", illetve a svájci reformációt követők káromkodásainak. Ez utóbbi bizony súlyosabb megítélés, mint a tévelygés: a lelki közösség hiányát mutatja. És akkor még nem is említettem 16. századi hitvalló eleink gyönyörű magyar gregorián liturgiáit. Ők sem az áldozatbemutatás elemeitől megtisztított misét, sem az ősi vesperást (zsolozsmás vecsernye) nem érezték maguktól idegennek! Mindezt a magukénak tudták azzal a meggyőződéssel, hogy ők ápolják hitelesen az eredeti, a középkori Róma által még meg nem rontott katolikus istentiszteleti hagyományokat. Viszont idegen volt tőlük a reformáció svájci és angolszász gyökereiből kisarjadt puritanizmus és annak egyik hajtása, a liturgiaellenesség.

Hitvalló eleink jól értették, hogy itt nem formaságról van szó, hiszen a liturgia csúcsa a communio, a Krisztussal való egyesülés az úrvacsorában. A liturgia keretében elhangzó igehirdetés is ezt szolgálja, tehát nem a prédikáció az istentisztelet csúcspontja. Eleink sosem vallották magukat az "ige egyházának". Ismerték Luther biblikus meghatározását: az egyház Krisztus nyája. Persze vallották, hogy már az igehirdetésben is Krisztussal találkozunk - hiszen a nyáj hallgat Pásztora szavára -, de tudták, hogy ez még nem communio. Amikor az igehirdetésben szól hozzánk Krisztus, az olyan, mint amikor a vőlegény udvarol jegyesének. Ez még nem az egybekelés. Krisztusnak és "menyasszonyának" - a helyi gyülekezetben jelen lévő egyháznak - az egybekelése az úrvacsorában valósul meg. A 16. században ezért a lutheri reformáció magyarországi gyülekezeteiben is rendszeresen - minden vasárnap, sőt néha ennél is gyakrabban - éltek az úrvacsora lehetőségével a hívek. A teljes gyülekezet részt vett az úrvacsorában, és csak néhány, nyilvános bűnben élőnek (lutheri "kis átok") kellett távol maradnia mindaddig, amíg bűnével föl nem hagyott. (Ezek többnyire a házasságon kívüli viszonyt folytatók voltak.) A lutheri reformáció gyülekezetei ezzel a gyakorlattal megszégyenítették a pápa oldalán álló gyülekezeteket, ahol az volt a jellemző, hogy a misén egyedül a pap vette magához a szentséget, a híveket pedig csak évente egyszer, lelki kényszerrel lehetett gyónásra és "áldozásra" bírni. A római egyházban egyébként csak a 20. század harmincas éveiben (az eucharisztikus kongresszus és egyebek hatására) kezdték szorgalmazni a hívek rendszeres "áldozását". Addig ez tőlük volt idegen.

De mi is az oka annak, hogy Magyarországon az evangélikusok az utóbbi 300-350 évben elidegenedtek a sajátjuktól?

Az elidegenedés kimutathatóan az ellenreformáció korában kezdődött. Ennek, ha nem is kiváltó oka, de velejárója volt a reformáció másik ágához való közeledés. Ezt egyébként az ellenreformáció szervezői ügyes manipulációval siettették. Az volt az érdekük, hogy az evangélikus istentisztelet és lelkiség a katolikustól minél távolabb kerüljön, nehogy saját híveik "kísértésbe essenek", és "evangélikus misére" menjenek, ahol minden - a liturgiát is beleértve - magyar nyelven hangzik. A legújabb korban pedig a kommunista diktatúra egyházelnyomó szervei fojtották meg egyházunkban a kibontakozóban lévő liturgikus megújulást, mert a hatalomra nézve veszélyesnek tartották, ha az evangélikusok a többségi egyházhoz közelednek. Az "oszd meg, és uralkodj rajta" elvéhez jól illett, ha az evangélikusok minél idegenebbnek érzik maguktól a többségi katolicizmust. Így alakult ki az egyházunk népére sajnos jellemző vulgár-evangélikus identitás: "Hogy mitől vagyok evangélikus, azt nem tudom; csak azt tudom, hogy idegen tőlem minden, ami katolikus."

Véghelyi Antal