Keresztény szemmel
Emlékképek
102
Egy Trabant hátsó ülésén ültünk, egymás mellett négy gyerek. A Trabant Emil bácsié volt, aki miközben nyomta a gázt, velünk együtt nézte autójának kilométeróráját, és férfias szerénységgel élvezte, hogy lenyűgözi a kis srácokat. Mert minket valóban lenyűgözött a sebesség. Soha nem ültünk még ilyen gyorsan haladó járműben. Nem is volt kocsink, így maga az autózás is nagy élmény volt. Most pedig igazán száguldottunk. Még nem volt autósztráda, de a balatoni út már akkor is helyet adott az ilyen erőpróbáknak.
A kilométeróra mutatója lassan kúszott a százas szám felé. De nem állt meg. Már nem kiabált senki. Visszafojtott izgalommal néztük, ahogy megy még tovább és még tovább. Talán már ott felvillant előttünk annak az egyedülálló lehetősége - ami aztán valóban be is következett -, hogy még hosszú időn keresztül lehet majd büszkélkedni az osztály férfitársadalma előtt: mi már száguldottunk százkettővel. Százkettőnél a mutató megremegett, megállt, és lassan elindult visszafelé. Az utazásból nem maradt meg más emlékem, de ez az egy talán örökre emlékezetes marad. Százkettővel mentem.
Most életemnek azokra a pillanataira gondolok, amikor valami különös csoda elsőként lépett be az életembe, hogy elvarázsoljon, lenyűgözzön. Aztán arra, hogy miként fogyott el ez a varázs. Gondolatok diadalmas felfedezése, mélységekbe való megrendült pillantások, találkozások könnyes boldogsága, a megérintettség boldogító szégyene - hová lett a megannyi drámai élmény? Emlékszem még rájuk? Igen, természetesen sokukra emlékszem, de elrejtőztek már emlékeim poros dobozai között. Másfelől... Igen, olykor Isten felnőttként is gyermekké tud tenni meglepetéseivel.
Túlságosan elszálltak a gondolataim. El fogok késni. Ránézek a kilométerórára. Ha ilyen lassan haladok, egészen biztosan. Felgyorsítok. Figyelem magam, de a gyerekkori izgalomból nem érzek semmit. Nem csoda: hetente többször is átélem ugyanezt. A mutató százötven körül jár.
Koczor Tamás