evél&levél

Liturgiánk megújításának vitája kapcsán rendre egyháztörténeti érvek is előkerülnek. Egyháztörténet-kutatásunk sanyarú állapotának is köszönhető, hogy több tévedés is előfordul ilyenkor, még az érvelők legjobb szándékai ellenére is.

Dr. Schulek Tibor liturgiánk romlásának betetőzéseként írta le a 19. század első felének protestáns uniós törekvéseit (EvÉlet 2004. február 6.). 1960-ban ez a kérdés még csak néhány sor erejéig szerepelt az egyháztörténeti összefoglalásokban, s ezekből ez a következtetés is levonható volt. A kutatás mai állása szerint tudjuk, hogy az 1840-es évek magyar protestánsunió-kísérlete - mint az azt megelőző, 1791-es próbálkozás is - szigorúan csak szervezeti unióra vonatkozott, nem érinthette a dogmatikumot (az evangélikus és a református egyház eltérő tanítását) és a liturgiát sem. Ebben a kérdésben teljes volt a döntéshozók közötti konszenzus. A magyar uniókísérlettel szemben az 1817-es porosz unió - mely máig is létező egyházat teremtett - megkísérelte egy közös Agenda és egy új liturgia bevezetését, ám ez olyan ellenállást váltott ki, amelyet a fejedelmi hatalom rendőri intézkedései sem tudtak elfojtani, s egyházszakadáshoz vezetett. A tervezett magyarországi unió ezt a csapdát akarta elkerülni.

Véghelyi Antal szerint az ellenreformáció szervezőinek ügyes manipulációja volt az evangélikus istentiszteleti hagyomány elszegényítése, hogy a katolikus hívek kedvét elvegyék az evangélikus egyházba való áttéréstől (EvÉlet 2004. február 6.). A Habsburg uralkodók által támogatott magyarországi ellenreformációnak nem volt szüksége ilyen kifinomult manipulációkra. A katolikus egyházból a protestáns egyházakba való áttérést 1791-ig törvény tiltotta, s ennek betartatását nagyon komolyan vették. 1791 után is olyan szigorú feltételei voltak a protestáns egyházakba való áttérésnek, amely egészen 1844-ig gyakorlatilag lehetetlenné tette a felekezetváltoztatást. Az ellenkező irányú áttérést természetesen semmi sem akadályozta.

Dr. Kertész Botond (Budapest)