E heti Luther-idézet

"Az »élvező« keresztyének, akik Istent tisztátalanul és visszásan szeretik, benne a maguk hasznát keresik, nem puszta jóságát szeretik és magasztalják, hanem csak magukra nézve azt mérlegelik, mennyiben jó Isten velük szemben, vagyis jóságát és jótéteményét mennyire mutatja meg Isten érzékelhetően, s amíg tapasztalatuk van, addig nagyra tartják, vidáman énekelnek, és dicsérik őt. Mihelyt azonban elrejtőzik Isten, s jósága fényét megvonja, úgy hogy elhagyottakká (mezítelenekké), nyomorultakká lesznek, szeretetük és dicséretük nyomban véget ér, és többé már nem képesek az Istenben elrejtett, érzékeikkel fel nem fogható jóságát szeretni és magasztalni. Ezzel maguk is bizonyítják, hogy szellemük nem örvendezett Istenben, az Üdvözítőben, a puszta jóság iránti szeretetnek és dicséretnek egy szikrája sem volt meg bennük, hanem nagyobb örömüket lelték üdvösségükben, mint az Üdvözítőben, az adományban inkább, mint az adományozóban, a teremtményben inkább, mint az Istenben."

Luther Márton: Magnificat (Takács János fordítása)