e-világ

Egyszer fent, egyszer lent...

Az egészség érték. Talán egyike a legnagyobb értékeknek. Főleg, ha nemcsak a testi egészségre gondolunk - ez is érték önmagában -, hanem a teljes fogalomra: a testi, a lelki és a szociális jólétre. Mert valóban az egészséges, aki jól érzi magát testileg, kiegyensúlyozott lelkileg, és van egyfajta szociális biztonsága. Én magam ezt a definíciót szeretem kiegészíteni az alkalmazkodás fogalmával. Addig vagyok egészséges, amíg alkalmazkodni tudok a különböző terhelésekhez - megint csak mind testileg, mind lelkileg. Az is bizonyos, hogy nemcsak az egyéneknek, hanem a közösségeknek, az egyháznak, a társadalomnak is van egészsége. És ahogy az egyének egészségét, úgy a közösségekét is fenyegetik veszélyek.

Januárban egészen váratlanul robbant a "hálapénzbomba". Az interneten megjelent egy lista, amely a magyar szülészek egy részének "árfolyamát" tartalmazta. Ennek nyomán a tabutéma hirtelen a közbeszéd tárgyává vált. Bár az egészségpolitikusok korábban is többször leírták, elmondták, hogy a paraszolvencia működteti az egészségügyet, mégis többnyire bagatellizálták ezt a témát, bizakodva abban, hogy majd csak megoldódik valahogyan a probléma.

Keserves dolog a valósággal szembesülni. Mert nem az a fő gond, hogy a beteg honoráriumot fizet az orvosnak a tevékenységéért, hanem az, hogy hazugságban élünk. Nem a beteg, nem az orvos erkölcstelen, hanem a jelenség, és ettől sározódik be minden szereplő. A bűn természetrajza már csak ilyen. Mert az egészségbiztosítási rendszer lényege a szolidaritási elv alapján a kockázatközösség. Ennek köszönhetően, ha beteg vagyok, akkor minden ellenszolgáltatás nélkül meggyógyítanak, hiszen van biztosításom.

A hálapénzrendszer élesen leleplezi a társadalom egyik súlyos betegségét, amely a lelki egészséget rontja: a hazugságra szocializáltságot. Nem jó hazugságban élni. A paraszolvencia kiszolgáltatottá teszi mind a beteget, mind az orvost, és mindenki számára megalázó. Jellemző, hogy tudós jogászok és egészségpolitikusok a jelenség felszínén mozogva arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az előre kért, kialkudott honorárium vesztegetés, bűncselekmény, az utólag nyújtott összeg viszont nem törvényellenes, legfeljebb adózni illik utána. Az orvosnak az a kötelessége, hogy a tőle telhető legmagasabb szinten lássa el a beteget. Miért vesztegetés az, ha erre anyagilag ösztönzik? (Csupán az esetek kis százalékában élnek vissza ezzel a helyzettel - nem nyújtva igazi teljesítményt - egyes lelkiismeretlen fehér köpenyesek. Igaz, ez minden szakmában előfordul.) Miért vesztegetés az, ha - maradva a szülészeknél - a kismama előre tisztázza az orvossal, hogy mennyi lesz az a honorárium, amiért a doktor a terhesség időszakában mindig rendelkezésre áll? Értem én, hogy maga a hálapénz kifejezés is az utólagos hálát involválja, de ez az enyhén hipokrita okoskodás megkerüli a lényeget, ezért félrevezető.

Nem a létező szocializmussal kezdődött a társadalom hazugságra való szocializálása: a gyökerek régebbiek, de a 20. század második fele kétségkívül felerősítette a hazugságokat. A szociológusok szerint tragédiákhoz vezetne, ha hirtelen megváltozna a helyzet, és szakítanánk a hazugságokkal - kezdve a családon belüli füllentésektől, elkenésektől odáig, hogy a súlyosan beteg ember elől el kell titkolni a bajt, mert nincs felkészülve az igazságra, hiszen egész életét hazugságok övezték.

A hálapénzkonfliktus - saját nem csekély jelentőségén túl - arra is alkalmas, hogy szembesítsen minket azzal: hazugságban élni rossz. Ha felismertük a bajt, tenni kell ellene, nem vállalható az erkölcstelenség. Kényszerkorrupció a hálapénz, jól szemlélteti azt a rombolást, amelyet az erkölcstelenség visz végbe. Mert rossz a betegnek, akinek nem elég a maga baja, még azt is ki kell találnia, mi a tarifa, és akár erején felül is fizetnie "illik" - és rossz, megalázó az orvosnak, akinek a jövedelme így elszakad a szerény fizetésétől, és nyugdíjra, juttatásokra csak ez utóbbi után számíthat. Erkölcstelen a jelenség azért is, mert megosztja az egészségügyet, tovább növelve az amúgy is túlzottan hierarchikus rendszer feszültségeit. A bérek mindenütt alacsonyak, hálapénz viszont nem mindenütt van, és ahol van, ott is nagy a szórás. Nem mindig a valós teljesítmény, hanem a sajátos feketepiac alakítja az árfolyamokat.

Valójában a társadalom egyfajta immunitását jelzi, hogy nem nagyobb a kár. De veszélyes dolog együtt élni az erkölcstelenségekkel, megszokni a hazugságokat.

A gyógyulás kezdete a jó diagnózis. A bűnből való szabadulás útja a bűneinkkel történő szembesülés, az igazság - bármennyire fájdalmas - vállalása, a bűnbánat és az új élet, az új út keresése. Így van ez a társadalmi devianciák esetében is. A paraszolvenciát egy újra meg újra megismétlődő tisztességtelen alku tartja életben: azt, hogy az egészségügyi kormányzatok nem nyújtanak elegendő forrást, azért fogadja el akár fogcsikorgatva az orvostársadalom, az orvosi elit, mert ennek fejében nem nyúlnak privilégiumaihoz, így a hálapénzhez sem.

Többféle racionális megoldása is lehetséges ennek a problémának, illetve az egészségügyi reformnak. De a gazdasági megoldások csak az erkölcsi megújulás talaján lehetnek hatékonyak. Alapfeltétel az igaz beszéd, a pénzek "asztalra kerülése", legális útjának megteremtése, egyszóval az erkölcs helyreállítása. Hogy a betegek is biztonságban legyenek, és az orvosok is megkapják az őket megillető jövedelmet. Még többet jelentene, ha az ügy jelzésül szolgálna, és megindulna a társadalom egészségének a helyreállítása. Az igazságra való szocializálódás, a hazugságokkal való szakítás. A testi nyavalyákat többnyire a lelki egészség tartós zavara idézi elő.

Frenkl Róbert