Élő víz

A hétvégén egykori gimnáziumomban voltam farsangi bálon. A műsor alatt húgom egyik évfolyamtársa ült mellettem, aki folyamatosan felhívta figyelmemet egy-egy helyi "hírességre". A fickó, aki éppen akkor sétált keresztül a termen, a helyi kereskedelmi rádió felkapott bemondója volt. A hosszú parókás, balett-táncosnak öltözött férfi az egyik kémiatanár, a diákok kedvence. A fehér kalapos lány pedig, aki sokáig nézelődött körbe-körbe, a Való Világ 3 egyik szereplőjének a barátnője. És persze kis kommentátorom sokáig folytatta a listát... Figyeltem őket, és rádöbbentem, hogy mennyire különböznek, mégis valamennyien emberektől nyertek dicsőséget.

Híresnek lenni és fürödni az elismerésben sokféleképpen lehet. Sokan kétes dolgaiknak, visszatetsző viselkedésüknek vagy beszédüknek köszönhetik hírnevüket. És vannak olyanok, akiket tisztelet övez, hiszen tudásukkal, emberségükkel, áldozatkészségükkel gazdagították akár az egész emberiséget, akár csak közvetlen környezetüket. Ők is nyerhetnek emberektől dicsőséget.

A "dicsőség" azok közé a fogalmak közé tartozik, amelyek gyakran előfordulnak a Bibliában. Amikor a szó emberekkel kapcsolatosan szerepel, akkor általában jómódra, jólétre, elismerésre utal. Ha pedig Isten dicsőségére vonatkozik, akkor az ő különleges hatalmát és hatalmasságát jelöli.

A probléma akkor jelentkezik, amikor e kettő összeütközik egymással. Ha valaki az embereknek akar megfelelni, az emberektől akar elismerést szerezni, esetleg ünnepeltetni magát, és ezzel hátat fordít Istennek. Az a szolgálattevő, aki elsődlegesen azért fordít nagy gondot a készülésre, hogy a gyülekezet elismerően szóljon róla, önmaga dicsőségét keresi. Az a hit, amely mérlegel, és a biztonságosabb utat választja, még nem áll igazán szilárd alapokon. Mint ahogyan a zsidó vezetők közül is sokan hittek Jézusban, miután látták csodáit, hallották beszédét, és felismerték benne az Istentől küldött Megváltót, mégsem vallottak színt a farizeusok miatt, mert féltek, hogy kizárják őket a zsinagógából; mert többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget az Isten dicsőségénél (Jn 12,42-43).

Könnyen elkövethetem azt a hibát, hogy megszólom az idézett vezetőket. Hiszen hogyan lehettek olyan balgák, hogy hitüket csak a szívükben vagy a belső szobájukban őrizték, és nem merték tettekre váltani? Milyen hit az, amely megriad a nehézségektől, és a társadalmi elismerést nem meri kockáztatni az Isten ügyéért? Milyen keresztény az, aki hallgat, amikor Urát gyalázzák, és nem vallja meg, hogy Krisztusban az Isten dicsősége ragyogott fel az emberek előtt? Milyen keresztény vagyok, ha magam is sokszor elbukom ebben a kísértésben?

Nagy a baj, ha egy-egy megragadó igehirdetés után az igehirdetőt dicséri a gyülekezet. Nagy a baj, ha arra törekszünk, hogy kiemelkedjünk a többiek közül, akár mások kárára is, és buzgón gyűjtjük az elismerést, kitüntetést, dicséretet, azaz az emberektől nyert dicsőséget. Az ugyanis mindig mulandó és sokszor kétes. A nagy nevekre sokszor csak néhány napig emlékszik a nagyközönség. A helyi hírességek gyorsan váltják egymást. Bemondók, valóságshow-k követik egymást. Az Isten dicsősége azonban más irányba mutat, olyan magasságba, amelyet mi meg sem közelíthetünk: a kereszt magasságába.

Hiszen Istenünk egyszülött Fiát küldte el a világba, aki megvetett volt, és emberektől elhagyatott. Akit hiába csábított, hívogatott a világ, nem vállalta a magát a templom párkányáról levető, ünnepelt Krisztus útját, hanem Atyjának engedelmeskedve az Isten dicsőségét hirdette. Ez a Mester az, aki példát mutatott tanítványainak, és jelenlétével erősít bennünket a mindennapok küzdelmeiben is. Akkor, amikor hitünk talán meginogna, az ő karjának ereje őriz bennünket. Ez az igazi örömhír.

Hulej Enikő