A vasárnap igéje

Ötvened vasárnapja

Ötvened vasárnapjának - idén az oltár elől elhangzó - ősi evangéliumában a Jeruzsálembe készülő Jézus szólítja meg tanítványait, hogy immár harmadszor adja tudtukra mindazt, ami a próféták jövendölése szerint be fog teljesedni rajta: "A pogányok kezébe adják, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad." (Lk 18,32-33) Lukács ehhez rögtön hozzáteszi, hogy a tanítványok "...semmit sem fogtak föl ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat".

De vajon miért nem értették? Hiszen Jézus a legegyszerűbb szavakkal fejezi ki magát! Nem használ teológiai zsargont, beszédében nem hemzsegnek idegen kifejezések vagy elvont fogalmak. Mi érthetetlen abban, hogy a pogányok kezére adják? Ki ne tudná felfogni ezeket a szavakat: kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik? Ki ne tudná, mit jelent a verés és az ölés? És a feltámadás sem volt ismeretlen fogalom, még azok előtt sem, akik tagadták a lehetőségét.

A tanítványok is tisztában voltak minden szó jelentésével és értelmével. Csak azt nem tudták fölfogni, hogy mindez Jézussal történik meg! Jézussal, az Isten Fiával, a Messiással. Péter elfelejtette már a dorgálást, amelyben akkor részesült, amikor a szenvedéséről első ízben beszélő Mester elé ugrott, hogy tiltakozzék: "Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!" (Mt 16,22)

A tanítványok azért nem tudták felfogni Jézus szavait, mert rejtve volt előttük az Írásban minden olyan hely jelentése, ahol a Messiásra váró szenvedésről van szó, mint például a Példabeszédek könyvének igéjében is: "Mert akit szeret az Úr, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel."(Péld 3,12) Amikor olvasták, nem is gondoltak rá, hogy ez a mondat több a feltétlen istenfélelemre való buzdításnál, hiszen prófécia, amely mindenekelőtt Isten egyszülöttjéről, a szeretett Fiúról szól. Nem értették, hogy ez a mondat éppen ezért jelent bátorítást minden szenvedőnek, aki Isten dorgáló kezét érzi magára nehezedni. Hiszen ha az egyszülött Fiúnak, az egyetlen igaznak is része volt az Isten kifürkészhetetlen akaratából ránehezedő szenvedésben, sőt a halálban is, akkor hogyne kellene szenvedniük és meghalniuk azoknak, akik vétkeztek? Ha Isten az ártatlan Bárányt is magára hagyta a szenvedésben és a haláltusában, akkor hogyne kellene az elhagyatottságot átélniük azoknak, akik nem ártatlanok?

Ám húsvét hajnalán kiderült, hogy az Isten akarataként elfogadott szenvedés és halál nem semmisítette meg Jézusnak azt az életét, amelyben az Atyánál már az idők kezdete előtt része volt. Ha tehát a különféle szenvedéseket és végül a halált is - miként Luther mondja - Jézus megszentelt hagyatékaként fogadjuk, akkor ezeket bátran tekinthetjük kizárólag a földi életünkre kiható, múló kellemetlenségnek. Amint Jézus istenfiúi méltóságát nem csorbította a szenvedés és a halál, úgy a mi életünkben sem változtat azon a tényen, hogy - keresztségünktől fogva - Isten gyermekei vagyunk. A szenvedés és a halál nem Isten irántunk való indulatát tükrözi, hanem bennünk idéz elő üdvös változást: Isten előtti alázatra és a mennyei Atya feltétlen szeretetében, jóságában való "vak" bizalomra tanít. Miként a jerikói út mentén ülő vak koldus szeme világának hiányában is meg volt győződve arról, hogy Jézus megkönyörül rajta, úgy mi is bizonyosak lehetünk abban, hogy amikor a harag felhői takarják el Isten jóságos, szelíd arcát, ő akkor is úgy bánik velünk, mint szeretett gyermekeivel. Miként a legzordabb viharfelhő fölött is mindig süt a nap, úgy Isten tekintetében sem alszik ki soha a gyermekeit féltő, értük aggódó szeretet. Ahogy a jerikói vak a testi szemére boruló sötétség ellenére meglátta Jézusban a megváltására érkező Istent, úgy mi is megtanulhatunk hitünk szemével "a felhőn át is égbe látni" olyankor, amikor testi érzékeink vakon azt sugallják, hogy mindaz a rossz, ami velünk és körülöttünk történik, Isten ellenséges szándékát bizonyítja. Ha hitünk át tud törni testi-lelki szenvedéseink homályán, és meg tudja látni a Golgota keresztjén függő egyszülött Fiú arcán Isten örök szeretetének ragyogását, akkor többé nem lesz kétségünk a Példabeszédek könyvének igéjét énekké formáló elődeink igaza felől: Isten "ha sújt, akkor is szeret, / így próbálja hitedet. / Sion, ezt hát jól gondold meg, / szabj határt bús gyötrelmednek!" (EÉ 263,1)

Imádkozzunk!

Mindenható, örök Isten, aki a világ Megváltójává tetted egyszülött Fiadat, és benne reménységet adtál minden bűnbánónak, hallgasd meg könyörgésünket: szabadíts ki bűneink bilincseiből, és tartsd távol tőlünk a gonosz minden cselvetését az Úr Jézus Krisztus által. Ámen.

Véghelyi Antal