Evangélikusok

Közéleti emberek

Dr. Zacher Gábor

A médiában is gyakran szereplő Zacher doktor szigorú ember. A munkában nem ismeri a tréfát. S hogy igaza van, azt az is bizonyítja, hogy az általa vezetett osztály eredményei nemzetközi összehasonlításban is igen figyelemreméltóak, messze felülmúlják a hazai átlagot. Persze ebben egészen biztosan szerepe van annak is, hogy egy nagyszerű csapat dolgozik mellette. Kollégái kiegyensúlyozott, vidám emberek - mint ahogyan Zacher főorvos is az. Itt nincs nyegleség, nemtörődömség. Udvariasan, mosolyogva válaszolnak az érdeklődőknek.

Dr. Zacher Gábor viszonylag egyenes, ám korántsem könnyű úton jutott a polgári család mindennapjaiból a főorvosi székbe. Először műtősfiú volt, majd az egyetem mellett elkezdett mentőzni. Csaknem két évtizedig dolgozott - egy ideig a jelenlegi munkája mellett - e munkakörben. S amikor a kettő együtt már túl sok volt számára, másmilyen feladatot keresett. Közéleti tevékenységbe kezdett: megyei, majd önkormányzati képviselő lett.

• Hogyan került az orvosi pályára?
• Nagyon jó - a mostani Deák Téri Evangélikus Gimnázium helyén működő - általános iskolába jártam. A gimnázium után az orvosi egyetemre jelentkeztem. Végigjártam a ranglétrát: voltam ápoló, mentőtiszt, végül mentőorvos - mindvégig részmunkaidőben. Főállásban a Honvéd Kórházban dolgoztam, ahol a sürgősségi betegellátás volt a szakterületem. Nyolc éve vagyok az Erzsébet Kórház toxikológiai osztályán. Roppantul élvezem a munkámat, az orvosi hivatás egyik legszebb részének tartom.
• Mivel foglalkoznak ezen az osztályon?
• A fővárosban egyedül itt működik toxikológiai osztály, s országos viszonylatban sincs túl sok hasonló. Tevékenységünk elég széles területet ölel fel: mi kezeljük a mérgezéses és kihűlt betegeket, az önakasztott sérülteket. Évente nyolc és fél ezer ember fordul meg nálunk, akiknek 70-75%-a öngyilkosságot követett el. Másodikként azok következnek, akik kábítószer-túladagolás miatt kerülnek hozzánk, ez körülbelül 800-900 esetet - nem főt! - jelent egy évben. S ide szállítják a vízbe fúlt és kimentett embereket is. Külön csoportot alkotnak a kihűlt betegek - érdekes módon csak mintegy 80%-uk hajléktalan, a többiek idős emberek, akik nem tudják előteremteni a fűtésre valót, vagy olyan nehéz sorsú, egyedül élő emberek, akik elbódultak valamilyen gyógyszertől, és otthon fagytak meg.
• Mi indította a politikai szerepvállalásra?
• Jobboldali családban nevelkedtem, s mivel édesapámat börtönbe is vitték, talán érthető, hogy nem rajongtam a szocialista rendszerért. Ezt csak megerősítette az az élmény is, hogy az 1973. március 15-i megemlékezésen egy lovas rendőr kardlappal akkorát ütött a vállamra, hogy eltörött a kulcscsontom.

A politikai életben 1994 óta veszek részt. Akkor indultam először az önkormányzati választásokon, és sikerült is bekerülnöm a testületbe. Később a Pest megyei közgyűlésbe is beválasztottak, ahol az egészségügyi bizottság alelnöke lettem. Örülök, hogy az akkori dinamikus fejlődésnek talán egy picit én is részese voltam. Sajnos később megszakadt a kapcsolatom a korábban engem támogató párttal, mivel el mertem mondani azt, ami nem tetszett.

Meggyőződésem, hogy ha az ember elér a szakmájában egy bizonyos szintet, akkor vannak bizonyos politikai, közéleti kötelességei is. Hasonlóképp feladatomnak tekintem a médiában való szereplésemet is. Nem magamtól jelentkeztem, de azért mondtam igent a megkeresésre, mert úgy véltem, hogy ebből a toxikológiai osztálynak is haszna származik. Hiszen nagyon fontos, hogy a keleti határszéltől a nyugatiig ismerjék meg a nálunk folyó gyógyító munkát. Ha más kórházaknak, kollégáknak olyan betegük van, aki speciális toxikológiai ellátást igényel, akkor vegyék fel a telefont, és szóljanak ide. S ha olyan a beteg, mi azonnal átvesszük, vagy ha kell, bármilyen más segítséget, tanácsot is megadunk.

• Az emberek elsöprő többsége úgy vélekedik erről a helyről, hogy "csak oda ne kerüljek". Ön naponta töményen találkozik a bajjal, a nyomorral, s azt mondja, szereti a munkáját. Ne haragudjon, de mit lehet ezen szeretni?
• Itt az embernek olyan napi szakmai sikerélményei vannak, amelyekre máshol alig tehet szert. Ha egy súlyos állapotú mérgezett beteg bekerül, gyakorlatilag az osztályon dolgozók, az orvosok döntésétől függ, hogy mi lesz a sorsa. S jóllehet ez mindennapos eset, a halálozások száma nálunk 25-30%-kal kevesebb, mint egy átlagos belgyógyászati osztályon. Ez elsősorban a körülmények ellenére is példaértékű ápolói munkának és a nagyon jó, fiatal, lendületes gárda odaadó, lelkiismeretes munkájának köszönhető.

Hogy miért nem fásul bele ebbe a munkába az ember? Akinek van honnan elindulnia, s van hová visszaérkeznie, az úrrá tud lenni a helyzeten. Én nem viszek haza innen problémákat, s nem is hozok be. De ez a kollégákra is jellemző.

A család szerepe döntően fontos. Nem véletlen, hogy közöttünk nincs olyan, aki egyedül nevelné gyermekét. Egész családok vannak, ahol mosolyog az ember, amikor elindul, s mosolyog, amikor hazaér. Én megpróbálok segíteni az embereknek, meghallgatom a problémáikat, megteszek minden tőlem telhetőt, de mindig tudom, hogy azok az ő problémáik. Nem vihetem haza azokat, mert felőrlődöm.

• Az egyházakat nem próbálták bevonni a terápiába?
• De igen. Egy idős katolikus pap szokta látogatni a betegeket. A Református Iszákosmentő Misszióhoz is el szoktuk küldeni a pácienseinket. Lehetne azonban ennél szélesebb együttműködés is, de ez nem rajtunk múlik. Az osztály nyitva áll. Hiszen vannak olyan gyógyszer-, kábítószer-, alkoholfüggő betegek, akiknek lelki segítséget tudnának nyújtani az egyházak, ha bejönnének ide, s vállalkoznának erre a feladatra. Hangsúlyozom, hogy csak egyházakról beszélek, szektákról nem lehet szó. Azt azonban nem szeretném, ha itt, az osztályon térítés folyna. Ha valaki bejön, beszélget a beteggel, s ő ennek hatására - amikor kikerül innen - elmegy a közösségbe, és segítségükkel át tud lépni azon a vonalon, amelyen eddig nem tudott, az persze jó dolog. Ha pedig a boldogságát is megtalálja - főként úgy, hogy megváltozott életet él -, akkor az győzelem.
• Ön hogyan találkozott a hittel?
• Én nem vallásos családban nőttem fel, jóllehet édesanyám görög katolikus, édesapám pedig evangélikus. Kisgyermekként találkoztam először a hittel, amikor elküldtek a Deák téri evangélikus gyülekezetbe hittant tanulni. Ma is emlékszem Keken Andrásra, aki nagyon mély hatást gyakorolt rám. Később konfirmáltam is, de nem lettem templomba járó ember. Persze azért nagypénteken mindig el szoktunk menni a fiammal az istentiszteletre. Neki is meg kell ismernie az egyházat, a döntést pedig majd ő hozza meg.
• Kiváló szakmája van, fényes karriert, sokkal magasabb fizetést érhetne el, számtalan munkahely várná. Nem akarna váltani?
• Megmondom őszintén: felmerült már bennem. Hiszen a kábítószeres betegek között is van egy olyan réteg, amelyik - ha igényt tart az orvosra, amikor meg akar gyógyulni - gazdagon megfizet mindent. Ez azonban nem vonz engem. Én szeretem a vért, a verejtéket és a könnyeket. S lehet, hogy ez furcsán hangzik, de én ebben nőttem fel. Sürgősségi osztályon, traumatológián dolgoztam, mentőztem, és ezek nem olyan szakmák, amelyekben keresztbe tett lábbal azt tudom mondani a velem szemben ülőnek, hogy "uram, százezer forint". Nekem segítenem kell azoknak az embereknek, akik erre rászorulnak. S a borítéknál jóval többet jelent egy köszönet vagy egy egészségesen távozó ember. Jóllehet köznapi értelemben nem azt szoktuk érteni rajta, de én úgy gondolom, hogy ez a szeretet.

Gyarmati Gábor