Evangélikusok

John Wesley

Reformátorunkhoz hasonlóan az angol John Wesleynek (1703-1788) sem egy új felekezet megalapítása volt a célja. Élete értelmét sokkal inkább abban látta - amikor világossá vált számára, miként hat és növekszik a metodista mozgalom -, hogy megmentse az embereket, valamint hogy megreformálja az egyházat és a társadalmat. Éppen ezért mindvégig anglikán lelkész maradt, akkor is, amikor - a kezdeti habozás után - elfogadta, hogy Észak-Amerikában 1784 karácsonyán egy metodista közösséget hozzanak létre.

A metodista megjelölést elsőként 1729-ben alkalmazták arra az oxfordi diákcsoportra, amelyet John Wesley vezetett. Nevük onnan származott, hogy öszszejöveteleiken szerettek volna rálelni a megigazuláshoz vezető hitgyakorlatok legmegfelelőbb metódusára, módszerére. A metodizmus nem felekezetként vagy szektaként indult, hanem társasági szervezet formájában. A tagok nem akartak kiszakadni az anglikán egyházból; ez csak Wesley halála után történt meg.

Isten szeretete mint mindeneket mozgató erő

Martin Schmidt német egyháztörténész szerint Wesley legnagyobb jótéteménye az volt, hogy össze tudta kapcsolni és egyben tudta tartani mindazt, ami a kereszténység történetében oly gyakran ellentétbe került egymással: a mély, személyes kegyességet és a széles látókörű gondolkodást, a kegyelmi eszközök (úrvacsora, istentisztelet, bibliatanulmányozás) nagy becsben tartását, a fáradhatatlan szociális elkötelezettséget, a Biblia üzenetéhez való ragaszkodást, valamint a kritikus gondolkodást. Ahogyan Wesley mondja: "Minden olyan kérdésben, mely nem a kereszténység gyökerére vonatkozik, a következőkhöz tartjuk magunkat: gondolkodni és gondolkodni hagyni."

A herrnhuti pietisták közvetítésével került közelebbi kapcsolatba Luther tanításaival. Neki köszönheti azt a felismerést is, hogy Isten kegyelmét nem érdemelhetjük ki. Luthernek a Római levélhez írott kommentárjának előszavát hallva bizonyossá vált számára, hogy már jó ideje Isten szeretetének részese. Ez a belső meggyőződése - az időnként felmerülő kétségek ellenére - nemcsak hogy megmaradt, hanem további életének mozgatórugójává is vált. E belső megtapasztalás felett érzett örömből táplálkozott az Úr iránti lelkesedése, valamint a többi ember sorsa iránti felelősségérzete.

Isten kegyelméről tanított és prédikált. Úgy vélte, barátja, George Whitefield predestinációtana ellentétben áll az evangéliummal, amely egyetlen embert sem zár ki Isten mentő kegyelméből. Wesley teológiájának, illetve evangélizációs, etikus-szociális és szervezői munkájának alapköve lett az Isten mindent átfogó szeretetéről szóló tanítás.

Prédikáció a szabad ég alatt

Wesleyt - aki korábban úgy tartotta, hogy csak a templomban lehet igét hirdetni - Whitefield hamar meggyőzte a szabad ég alatt tartott prédikáció fontosságáról. Egy addig ismeretlen módon kezdte el hirdetni Isten evangéliumát: "vándorprédikátorrá" lett, hogy minél több emberhez juthasson el az örömüzenet. Mindenekelőtt a munkásokat szólította meg, azt a réteget, amely a kialakulóban lévő ipari társadalmakban keletkezett, és amelyet az egyház alig vagy egyáltalán nem ért el. Volt olyan időszak, amikor reggel öt órától kezdve naponta ötször prédikált.

Világos volt számára, hogy a szeretet Istenében való hit nem maradhat tétlen. Szegény embereket próbált meg elérni az Isten szeretetéről szóló hírrel, megkísérelte tudatosítani bennük saját értékeiket és ráébreszteni őket arra, hogy felelősséggel tartoznak magukért és másokért.

A szegények szolgálata

A gyökértelenné lett tömegek anyagi és emberi nyomorúságát nem lehetett nem észrevenni. A szeretet és az értelem párba állítása Wesleynél oda vezetett, hogy a szegények megsegítésén nem csupán az alamizsnálkodást értette, hiszen az - bár a szükséget rövid ideig enyhíti - valójában nem változtat a meglévő körülményeken. Wesley ezért arra törekedett, hogy a problémát a gyökerénél ragadja meg. A fő gondot a szegények rezignált magatartásában, a hiányzó képzésben, a nem megfelelő orvosi ellátásban és abban látta, hogy nem ismerték a higiéniai előírásokat. Igehirdetésein keresztül több embert is sikerült megnyernie a szociális problémák felszámolásáért vívott küzdelemnek.

Wesley saját tapasztalataiból és megfigyeléseiből kiindulva meg volt győződve arról, hogy a magatartás megváltozásának az ember belsejéből kell fakadnia. A gondolkodásmód megváltozása vezet el a megtéréshez. Biztos volt abban is, hogy sokkal bátrabban kellene Isten kegyelmére hagyatkoznunk. A bizalom csak növekszik, ha Krisztussal élünk, és az ő szellemisége egyre jobban és jobban áthat minket. Ha meg tudunk szabadulni az önmagunk miatti aggodalmaskodás csapdájából, akkor szabaddá válhatunk a rászorulók felé irányuló szolgálatra is.

Összeállította: Gazdag Zsuzsanna