Keresztény szemmel

Azt hiszem, egyet lehet érteni az Evangélikus Élet szerkesztőbizottságának azzal a felfogásával, hogy írni kell azokról az aktuális kérdésekről, amelyek a társadalomban és különösen az egyházban az embereket, a híveket foglalkoztatják. Nem mindig egyszerű - olykor pedig kifejezetten bonyolult - ez, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy sokan igénylik - megszokták?! - a fekete-fehér gondolkodást, elvárják az egyértelmű egyházi álláspontot.

A Fővárosi Bíróság jogerős ítéletében visszahelyezte a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karára az onnan kizárt, negyedik tanulmányi évét befejező hallgatót. Az indoklás szerint - amennyiben ezt a sajtó jól közvetítette - a kizárást fegyelmi eljárás keretében kellett volna lefolytatni, ráadásul az egyetem belső szabályzata sem támasztja alá a lépést. Nem kívánok vitatkozni a tiszteletreméltó bírósággal, legfeljebb meglep, hogy hazai viszonylatban bámulatos gyorsasággal született meg a jogerős végzés. Irigykedhetnek, akik évek óta szinte reménytelenül keresik igazságukat a bíróságokon. Arra sem térek ki bővebben - bár ez lényeges elem -, hogy az ügyben valójában nem a felnőtt fiatalember, hanem édesapja fordult a bírósághoz.

Mindez ugyanis nem változtat a tényen. A teológiai fakultás egyik hallgatójáról a befejező tanulmányi év, a gyakorlati szolgálatból és természetesen vizsgákból álló esztendő előtt egyértelművé vált nemcsak a tanári testület, hanem a hallgatótársak számára is, hogy nem alkalmas - jelen állapotában legalábbis biztosan nem - a lelkészi pályára. Nem egyszerűen homoszexuális irányultsága miatt - bár ez önmagában is gondot jelenthet -, hanem azért, mert beállítottsága állandóan problémát okozott számára, s ezt egyéb gondjaival együtt állandóan ráterhelte környezetére. Mindezek alapján kérdőjelezték meg pályaalkalmasságát.

Érzékeny ügy a pályaalkalmasság. Sok évvel ezelőtt közbenjártam az egyik egyetem orvosi karának akkori dékánjánál annak érdekében, hogy vegyenek vissza a karra egy korábban - skizofrén betegsége miatt - tanulmányai megszakítására kényszerült hallgatót. A dékán szomorúan nézett rám. Öregem - mondta -, jelenleg nyolc hallgatónkról tudjuk, hogy valamilyen elmebetegségben szenvednek, de ezért (ha egyébként eleget tesznek tanulmányi kötelezettségeiknek) nem zárhatjuk ki őket az egyetemről. Ne kívánd, hogy kilencre növeljük a számot.

Ma, a jogállamiság helyreállítása után még erősebb a hallgatók védelme. Igaz, erősebb az egyetemi autonómia is. Az, hogy felvették a teológiai karra a hallgatót, és eljuthatott a gyakorlati évig, éppenséggel az egyetem toleranciáját mutatja, amelyet most széles körben vitatnak. Lehet, hogy éppen az volt a hiba - jogi értelemben feltétlenül -, hogy testvérként kezelték a sok gonddal küzdő hallgatót, és testvérként tanácsolták el azért, hogy mind őt, mind a gyülekezetet megvédjék a kudarcoktól.

Bizonyára lesz megoldás, nem vesznek kárba az eddigi tanulmányok. Más karokon, ahol nemcsak lelkészi, hanem teológusi - gyakorló lelkészi tevékenységre nem jogosító - diplomát is lehet szerezni, nyilván lezárható lesz a történet. (Akár az egyetemen belül is meg lehet oldani a problémát.)

A konfliktusok azonban többnyire - saját közvetlen jelentőségükön túl - általánosabb tanulságokkal is szolgálnak. Ez az eset meghökkentő élességgel világított rá arra, hogy bármennyire sikerült az állam és az egyház szétválasztása hazánkban (időtálló és jól működik az 1990. évi IV. törvény), mégis rendkívül sok feszültség, gyanakvás, előítélet terheli az egyház és az állam, az egyház és a társadalom kapcsolatrendszerét. Társadalmunk megosztottsága ezt a területet is sújtja.

Alig jelentek meg az ügyről az első - enyhén szólva pontatlan - tudósítások, az illetékes miniszter máris állást foglalt. Őt is, másokat is főként az a mozzanat motiválta, hogy a dékán visszaélt volna a lelkigondozóként megismert bizalmas információval. Ám kiderült, hogy éppen fordított a helyzet. A probléma évek óta közismert volt, de a szolgálatba állás közelsége miatt a fiú sorsa ránehezedett a kollégákra, a tanárokra, a dékánra, így felelősségüket átérezve cselekedtek - lehet, hogy a formális jog által vitatható módon, de nem előítéletesen, testvérietlenül, etikátlanul.

A homoszexualitás, a nemi identitással kapcsolatos másság, az ezen kisebbséghez tartozók jogainak a védelme még érzékenyebb kérdés, mint az egyéb - így a vallási, az etnikai - kisebbségek ugyancsak sok problémával terhelt támogatása. De jogos igény, hogy e téren az egyház, a hívők közössége példát mutasson. Az evangélium, a jézusi parancsolatok, az aranyszabály szemben állnak minden kirekesztéssel, és a másság természetes elfogadását igénylik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kellene - előítéletek nélkül - tisztában lennünk a homoszexualitással kapcsolatos kockázatokkal az AIDS-rizikócsoporttól a fiatalkorúak veszélyeztetettségéig, és nem kellene a sokat emlegetett megelőzésre törekedni. (Elvileg nem sokban különbözik ez a heteroszexualitással, az egészséges nemiséggel együtt járó kockázatok megelőzésének szükségességétől.) Nem lehet egyszerre elítélni a pedofil papokat és a probléma megelőzésére, megoldására törekvő egyházat. Ítélkezni egyébként sem szerencsés. Túlfűtött légkörben nehéz józannak maradni. A másság elfogadása nem jelenthet preferenciát.

Elvileg minden végzett orvos szabadon dönthet arról, hogy milyen szakot választ. Nem kirekesztés az, ha megfelelő kézügyesség hiányában mégis eltanácsolják a sebészi pályáról. A homoszexualitásával küszködő ember nem alkalmas pedagógusnak, edzőnek, lelkésznek. Ez egyszerű racionalitás, illetve prevenció. Elismerem, válhat előítéletté is. Nem élesek a határok, ezért is kellene véget vetni az egyoldalúságnak, a bizalmatlanságnak. Amikor az egyik tábor csak arra hajlandó, hogy a homoszexualitást bűnnek nyilvánítsa (és éppen ezért nem is kíván erre a témára több szót vesztegetni), a másik oldalon pedig szinte a homoszexualitás piedesztálra emelését igénylik, és minden ettől eltérő mozzanatra a kirekesztés kritikájával reagálnak - főként, ha a kritika az egyházakat illeti.

Ide tartozik, hogy az esélyegyenlőségi törvényre vonatkozó egyházi kritikák, aggályok, jogértelmezési kérdések is azonnal össztüzet váltottak ki. Többen bírálták, hogy az egyházak az ügyben az Alkotmánybírósághoz fordultak. Ez egyszerűen nem igaz. Lehet, hogy volt ilyen felvetés (talán nem is lenne kifogásolható), de a tényeket akkor sem illendő megmásítani. Nem fordultunk az Alkotmánybírósághoz, hiszen normális társadalmi légkörben a problémáknak van egyéb megoldásuk is. A jó törvények is javíthatók. Ami pedig az esélyegyenlőséget illeti, szellemiségében mégiscsak az evangéliumon alapul.

Frenkl Róbert