A vasárnap igéje

ÓÉVESTE – Mk 13,32–37

Az emberi élet – amelyet valaki jobb híján kontinuumnak, folyamatosságnak nevezett – ismert és ünnepelt nappal kezdődik, és amaz egyelőre ismeretlen, de bekövetkező végső napig és óráig megmaradó folytonosság. Életünk a végtelennek tűnő időnek a születés és halál közé eső, nekünk ajándékozott szakasza. Benne jeles napok cövekelik ki a múlt és a jelen fordulóit. Ilyen a mai is, amellyel az óév betelik, és kézbe vesszük az új naptárt.

Az esztendő titkokat is rejt: váratlan fordulatokat, örömtelieket és szerencsétleneket egyaránt. Olyanokat, amelyekkel a józan embernek akkor is számolnia kell, ha azokat valójában sem elképzelni, sem szíve mélyén elfogadni, sem időben elhelyezni nem tudja. Mert számunkra elképzelhetetlen és elfogadhatatlan, hogy mi a „continuumból” „finitummá”, a folyamatosból befejezetté, lezárttá váljunk, és az időt értelmező mozgás, az életünk maga, holttá merevedjék. Ha mégis számolunk vele, a számításokba – talán a haldokló utolsó napjainak-óráinak mindentudását kivéve – mindig hiba csúszik. Mert „azt a napot viszont, vagy azt az órát senki sem tudja, (…) csak az Atya”.

A korai egyházban az a nap, az az óra a feltámadott Úr visszatérésének idejét jelentette. Azét, akinek „folyamatosságát” a halál csak időlegesen szakította meg. Beteljesülését jelentette annak a feszült várakozásnak, amely sokakat késszé tett arra, hogy életük minőségét és idejét, vagyonukat és önmagukat az Eljövendőnek ajándékozzák. Sokféle és sokszínű várakozás volt honos az első gyülekezetekben. A beteljesülés közös nevezőjét Pál apostol fogalmazta meg az első Thesszalonikai levélben: „…mindenkor az Úrral leszünk.” (1Thessz 4,17) Folyamatosan, megszakítás nélkül – vele.

Az ember igyekszik oldani a várakozás fárasztó feszültségét, s eközben hajlamos éretlen gyermekként viselkedni. Az egyház történetében sokan akarták ama napnak nemcsak időpontját meghatározni, de eljövetelét ki is kényszeríteni. A Isten országát megérkezettnek kijelentve az egyházzal akarták azonosítani. Mások – ezzel ellenkezőleg – az ügyet a saját kezükbe gondolták venni, mondván: megoldjuk Isten nélkül magunk is, az értelem, a ráció vagy a proletárforradalom segítségével. Olyanok is akadtak, akik magukat az ítélő Isten oldalán lévőknek állítva, jogot formáltak arra, hogy a szerintük méltó ítéletet az általuk bűnösnek mondottakon vadállati kegyetlenséggel végrehajtsák.

Ha a Jézus-várás olyan egyszerű lenne, az első gyülekezetnek nem kellett volna megőriznie az igénkben olvasható példázatot. A várakozás nehézségét az adja, hogy a szolgáknak úgy kell élniük, munkájukat végezniük, hűnek bizonyulniuk, hogy nem érzik magukon a gazda szemét. Józannak, nagykorúnak kell lenniük – az éppen jelen nem levő Úr szolgáiként. Azért buktak el, mert azt hitték, nélküle is létezhetnek. Úgy tettek, mintha nem is volna. Mintha a maguk gazdái lennének. Egy alkalommal a tanítványok ama napot firtató kérdésére Jézus így válaszolt: „Isten országa közöttetek van.” A missziói parancsot pedig ezzel fejezi be: „Íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Isten országa, Jézus gyógyító jelenléte, megelevenítő igéje velünk van. Minden napon, a világ végezetéig.

Annak a napnak és annak az órának a meddő számolgatása helyett Jézus a jelenre irányítja figyelmünket. Az örök jelen örök „folyamatosságára”. A vele jelen levő életre. Arra, hogy ő közöttünk, velünk van. Vigyázni és ébernek lenni annyit jelent: vele lenni, őt követni ebben a világban. A jó cselekvésében, az irgalmasság gyakorlásában meg nem lankadni. Mert az a szelete az időnek, amelyet akár születésünk és halálunk napja, akár az esztendő első és utolsó napja metsz ki a látszólag végtelenből, az ő jelenlétének ideje, a kegyelem ideje. „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24)

Imádkozzunk!

Urunk, adj élő hitet tebenned, hogy kegyelmed idejét hálával és józanul fogadjuk, és igédből és jelenlétedből erőt merítve méltóképpen szolgáljunk neked és embertársainknak. Ámen.

Krähling Dániel