Egyházunk egy-két hete

A demonstráción egyházunkat Schulek Mátyás, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium igazgatója képviselte. Beszédét az alábbiakban közöljük.

Kedves szülők, kedves kollégák, kedves diáksereg, miniszter úr!

A három történelmi keresztény felekezet közül a legkisebb az evangélikus egyház. A magyar oktatásügyben betöltött szerepe mégsem elhanyagolható. Négy és fél évszázad alatt mindig számarányán felüli mértékben vette ki részét a magyar iskolaügyből. Ma ez mindössze bő negyven intézményt jelent, de ezek között vannak olyanok, mint a hírneves fasori gimnázium és a másik budapesti gimnázium, a Deák téri. De ott van még a soproni líceum, a bonyhádi, a győri, az aszódi, a békéscsabai, az orosházi, a nyíregyházi, a miskolci, a szarvasi és a többi – összesen tizenegy – középiskola is. Református kollégám százezer diákról beszélt – ebből tízezer a miénk –, és nyolcezer tanárról, ebből pedig közel kilencszáz dolgozik evangélikus oktatási intézményben.

Mi jellemzi az evangélikus nevelés céljait? Célunk az autonóm ember. Ami nem Istentől való függetlenséget jelent, de nagyfokú szabadságot és felelősségtudatot a döntésben. Az, hogy Ádám evett a tudás fájáról, azt jelenti: Isten megadta nekünk a képességet, hogy megkülönböztessük, mi a jó, és mi a rossz. És megadta a döntés szabadságát is. Arra neveljük tanítványainkat, hogy magatartásukban, életvitelükben, apróbb-nagyobb mindennapi döntéseikben mindig legyenek tekintettel másokra, felebarátaikra, a közösségre, amelyhez tartoznak, egyházukra, nemzetükre. Szabadság, felelősség, szeretet. Ez a három kulcsszó.

Nagyon nehéz dolgunk van ebben a megbomlott értékrendű világban, ahol sok esetben az iskolának kell megpróbálnia megadni a serdülő fiatalnak azt, amit néhány generációval ezelőtt a család adott meg.

Nehéz magasabb rendű értékek megbecsülésére nevelni egy olyan világban, ahol reggeltől estig az egész média azt harsogja, hogy csak a pénz, csak a közismertség számít, és aki másképp gondolkodik, más értékeket keres, az balek, az élhetetlen, azt ki kell nevetni… Mégis, oktatásunk, nevelésünk középpontjában a gondolkodás, az önálló mérlegelés és ítéletalkotás áll. Nem kívülről irányított nyájembereket, konzumidiótákat és plázacicákat akarunk nevelni, még ha akad is köztünk ilyen.

A keresztény ember autonómiájába, a szabadság-felelősség-szeretet hármasába belefér, beletartozik, hogy Istennel szoros kapcsolatban maradjunk, az erőt tőle kérjük és kapjuk, neki életünkről számot adjunk, intését elfogadjuk.

Az evangélikus iskolákra mindig is jellemző volt a hitvallásosság mellett a nagyfokú nyitottság, befogadókészség. Volt idő, amikor egyszerre több, szolgálatban levő katolikus püspök mondhatta el magáról, hogy a bonyhádi gimnáziumba járt, ott találkozott ifjúi fejjel – és szívvel – az ökumenikus szellemmel. De azt is elmondhatjuk, hogy abban a majd négy évtizedben, amikor nem volt egyetlen iskolája sem egyházunknak, katolikus és református testvéreink befogadták számos fiatalunkat, akiknek a tanulása elé az állami iskolák akadályokat gördítettek. Köszönet érte!

Hallottam tegnap a rádióban, hogy miniszter úr újra az ombudsmanhoz kíván fordulni, ezúttal e miatt a demonstráció miatt. Néhány hete azért tette ugyanezt, mert a katolikus iskolákban imádkoztak a felekezeti oktatás anyagi oldalának biztosítását kérve Istentől.

Amikor nem gépiesen elhadarva, de minden mondatát végiggondolva elmondom a Miatyánkot, annál a sornál, hogy „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” , nemcsak a magam fizetésére gondolok, hanem az összes kollégáméra is. Arra is, hogy ki tudjuk fizetni az emelkedő gázszámlát, és ne fázzon az iskola; arra is, hogy a rászoruló tanulóknak tudjunk miből olcsó vagy ingyenes tankönyvet adni, olcsó vagy ingyenes ebédet adni, ösztöndíjakat juttatni. Vajon ez alkotmányellenes? Úgy gondolom, mondjuk el most együtt fennhangon ezt a sort: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!”

Miniszter úrral sok dologban nem értünk egyet, de egyben biztosan igen: mi is egyenlőséget akarunk. Hogy ne legyen anyagiakban mérhető különbség diák és diák között, tanár és tanár között. Hogy a világnézeti-vallási elkötelezettség ne jelentsen anyagi hátrányt a szülőknek! Mi is ezt akarjuk!

Majd három hete volt az egyik napilapban egy mocskolódó és csúsztatásokkal teli cikk, amelynek minden állítását könnyen meg lehet cáfolni. De a végkövetkeztetés elgondolkodtató. A tudós szerző kifejti afölötti aggodalmát, hogy az egyházi iskolák szelleme elterjed az országban, és egyre nagyobb, szélesebb rétegeket hat át. Ő ettől retteg. Joggal. Mi viszont ezért dolgozunk, ezért vállaljuk a mellőzést, a háttérbe szorítást, a nehézségeket. Ez az életünk, a munkánk célja és értelme.