A hét témája

Néhány napja karácsonyi lapok érkeztek hozzánk. Az ismerősök szép, békés karácsonyt kívántak nekünk, ahogyan ez ilyentájt szokás. Az egyik levél azonban különös módon megfogalmazott üzenettel zárult: „Nem karácsonyi bubát, hanem erős megtartót kívánok nektek ezekre a lelkészeknek nem túl könnyű napokra is.” Már a levélíró őszintesége is nagyon tetszett; valljuk be, ilyenkor valóban több a szolgálat. A nagy ünnepeken olyanokkal is találkozik a lelkész, akik ritkábban jönnek el a templomba. Talán nagyobb szomjúságot is érez a hallgatóság felől, és igyekszik mindent megtenni azért, hogy az istentiszteleteken az ige elérkezzen a jelenlevők szívéig.

Szintén tetszett a levél végén az „is” szócska, hiszen nemcsak az ünnepek alatt, hanem mindennap szükségünk van valamennyire abból a karácsonykor olyannyira vágyott békéből és melegségből. Ami pedig különösen megrázott, az a levélben megfogalmazott, kétféle lehetőség volt. Vagy karácsonyi buba a részünk – akit elsajnálgatunk, hogy milyen nehéz sorsa volt –, és így valamiféle érzelmi élményt élünk át csupán, vagy megértjük, hogy Jézus erős megtartó, aki megszületett, és fel is nőtt.

Szeretjük a gyereksztorikat. Azt mondják a filmesek, hogy ha a siker és a biztos bevétel a cél, akkor a vásznon gyereknek vagy kutyának kell megjelennie. Ezek ugyanis egyfajta gyengédséget ébresztenek bennünk: ellágyulunk, és meghatódunk saját érző szívünkön. Ez így persze nem hangzik jól, mégis van benne némi igazság. Nézzük csak meg azt, hogy hány ének szól a kisded álmáról vagy arról, hogy mennyire fázik az ártatlan, és milyen kevés arról, hogy ő minden megaláztatást vállalva jött a földre akkor, de fel is nőtt, és erős megtartó, biztos menedék lett belőle. Ez természetesen kevésbé népszerű gondolat. Az ember a rászorultságával ritkábban mer szembenézni, mint az érző szívével. A karácsonyban azonban nem a saját meleg szívünk, érzékenységünk a lényeg, hanem az, hogy Isten előbb szeretett bennünket, és közösséget vállalt velünk mindörökre. Nem csak egy karácsonyi, szánni való kisded, ennél jóval több: erős megtartó.

„…és annak nevét Immanuelnek nevezik, a mi azt jelenti: Velünk az Isten” (Mt 1,23; Károli-fordítás). „Velünk az Isten” – mondja az ige. Velünk az Isten? – kérdezek vissza. Megéljük, hogy velünk az Isten? Nos, ez már egy olyan részlet, amelyet elrejtettek a bölcsek és az értelmesek elől, és csak azok érthetik meg, akik készek kisgyermekként elfogadni.

A kisgyermekben még nem dolgozik úgy a büszkeség, mint a felnőttekben; ő nem éli meg szégyennek azt, hogy segítségre szorul. Talán csak amikor betegek vagyunk mi, felnőttek, akkor hasonlít az ő állapotukhoz a miénk: ha nem tudjuk ellátni magunkat, mert gyengék vagyunk, kényszerből képessé válunk elfogadni a támogatást. De amint egy kicsit is felerősödünk, azonnal igyekszünk újra függetlenné, önállóvá válni. Ez alapjában véve természetes, hiszen csak az önző ember használja ki a másikat, és várja el mások segítségét még akkor is, ha maga is képes cselekedni. Mi viszont gyakran olyan dolgokkal kapcsolatban is így viselkedünk, amelyeket nem tudunk egyedül megoldani.

Isten azért küldte el fiát a földre, mert látta a mi lelkünk szükségleteit. Ő, aki teremtette és jól ismeri az embert, pontosan tudta és tudja, mennyire szükségünk van az erős megtartóra. Testi értelemben véve el tudjuk látni magunkat: képesek vagyunk önállóan enni, inni; felöltözni, ha fázunk, elmenni oda, ahová szeretnénk, mozog kezünk-lábunk – köszönjük, jól vagyunk. Ám a lelkünk olyan terheket hordoz, amelyeket nem ránk szabtak. Ha elismerjük, ha nem, így igaz. Nem tudunk egyedül szabadulni a bűneinkből – még a rossz szokásainktól is csak nehezen –, s az, hogy képtelenek vagyunk szeretetben élni, végképp hozzánk tapadt.

Bűneink elválasztanak bennünket Istentől és az emberektől is. Természetesen vágyunk rá, hogy szeressenek minket, s nyilván nem akarjuk a rossz oldalunkat mutatni mások előtt, nehogy kiszolgáltatottakká váljunk. Inkább rejtőzködünk, és csendesen félünk tovább. Bűneink elszigetelnek és magányossá tesznek bennünket. Nagy terheket hordozunk titokban; szeretnénk, ha szeretnének, törekszünk arra, hogy jók és kedvesek legyünk. Eközben belül rettegünk attól, hogy bebizonyosodik: csak igyekezetünkért, keservesen kierőlködött érdemeinkért, nem pedig önmagunkért szeretnek bennünket. Fáradtak vagyunk, mert nehéz teher van a vállunkon. Isten másra tervezett bennünket. Jézus nem tehermentes életet ígér, hanem egy másik terhet a meglévő helyébe. Egy nekünk szabottat. Olyat, amelyet nem egyedül kell elviselnünk, hanem vele együtt hordozhatunk. Kettesben, könnyebben.

A kisgyerekekről tudjuk, hogy ha valamit el akarnak venni tőlük, azt nem szívesen eresztik el. Igazán megrögzötten tudnak ragaszkodni egyes tárgyakhoz, s gyufa, kés vagy gyöngyszem – mindaz, ami veszélyes lehet – csak úgy vehető el tőlük, ha sikerül valami másra terelnünk a figyelmüket. „Itt egy alma, idenézz!” „Adok neked sütit, gyere!” – és már el is veszítette fontosságát a veszedelmes dolog, a kisgyerek boldogan vált valami jobbra. A gyerekek megteszik.

Jézus itt bennünket is egy cserére biztat. Bűneink, dacos magányosságunk, álarcaink mögötti félelmeink helyett az ő igáját kínálja. Azt mondja: a te terheidet, amelyek bántanak, amelyeket rejtegetsz és szégyellsz, amelyektől félsz, amelyek miatt aggódsz, add át énnekem. Helyette figyelj valami másra. Arra, hogy tanulj tőlem. – Tudjuk, hogy hatékonyan tanulni csak rendszerességgel lehet. Legyen hát neked mindennapi adagod abból, hogy tőlem tanulsz. Szelídülj meg az Isten számára! A befogott vadlovaknak ugyanakkora erejük van, mint a megszelídítetteknek, csak éppen nem lehet még hasznosítani. Te legyél hasznos, állj az ő szolgálatába; tanuld meghallani Istennek, a Gazdának a hangját, hogy megtapasztalhasd, milyen erős vagy. Szelídülj meg az Isten számára, hogy meglásd, milyen hasznos lehetsz, és hogy szebb lehet tőled a világ. Erre teremtettek.

Tanuld meg, hogy nem kell nagyszerűnek vagy kiválónak látszanod ahhoz, hogy szeressenek. Fogadd el, hogy Isten így szeret és fogad el; és hangolódj rá az ő gondolkodásmódjára. Ezeket a terheket ajánlja Jézus a félelem, a bizonytalanság, a magányosság, a bűneink helyett. Fogadd el alázattal Isten elfogadó szeretetét.

Azzal, hogy ő eljött a világba, hogy megszületett és fel is nőtt, lehetőséget kaptunk erre a minőségi cserére. Immánuel – velünk az Isten. Velünk akar lenni az Isten. Felkínálja nekünk önmagát, az ő közelségét, békéjét, hogy megnyugvást találjunk lelkünkben, és azzal teljen az életünk, aminek értelme van. Hogy hasznosak, áldottak, szeretettek lehessünk.

Vállaljuk-e ezt a cserét?

Füller Tímea