A hét témája

A múlt század első felében a Vas megyei Körmenden szolgált Zongor Béla esperes. Egykori káplánja, ma egyházunk legidősebb lelkésze, a Hódmezővásárhelyen élő, kilencvenhárom éves Takács János így emlékezik szigorú principálisára:

Amikor mellé helyezett a püspök, féltem odamenni, mert nem volt jó híre. Előttem tizenhét segédlelkész próbált már szerencsét. Volt, aki három hónap múlva el is ment mellőle. Nekem nem sikerült az esperes úr rossz oldalát megismernem. Talán lehetett volna. Apró rigolyái voltak, amelyeket én inkább élveztem, semhogy megbántódtam volna miattuk.

Az első napokban történt, hogy délben, amikor ebédelni indultam, utánam küldte a szobalányt, hogy jöjjek vissza. Azt mondja nekem, hogy nézzek szét az irodában: mit látok ott? Nem láttam semmi különöset. Kénytelen volt megmutatni, hogy az íróasztalom előtt hanyagul, ferdén hagytam a széket, holott szabályosan kell ott hagyni. „Hát csak ez a baja? – mondtam. – Ezt meg tudom csinálni rendesen, ezen már ne múljon a jó barátság!” Nos, hát ilyen esetek adódtak néha, amelyeket jókedvvel, humorral el lehetett intézni.

Máskor együtt mentünk családlátogatásra. Láttunk messziről egy közeledő csacsifogatot. „Hallja, fiatalúr, ott jönnek a maga kollégái, ha ideérnek, köszöntse őket tisztelettel!” – mondta az esperes úr. „Rendben van” – feleltem. Amikor egészen közel értek hozzánk a szamarak, kalapomat levéve köszöntöttem őket, úgy félhangosan: „Üdvözöllek benneteket, kedves kollégák, kívánom, hogy belőletek is »öspörös« legyen!” Az esperes úr vette a lapot, és csak annyit mondott, hogy „ha nem lenne itt sok ember az utcán, hát fiatalúr, úgy belökném az árokba…” De nem sértődött meg. Legközelebb azután megtalálta a visszavágás módját is, amelyet viszont én nem vettem zokon.

Az egyházmegye papsága is értette ezt az esperesi humort; szerették is. Zongor megmutatta nekem azt a két körlevelet, amelyet újraválasztása alkalmával kapott, és azt, hogy ő mit válaszolt rájuk. Nagy Béla nemeskoltai lelkész írt egy székfoglaló beszédet az esperes nevében, és elküldte minden lelkésznek. Azzal kezdődött: „Tisztelt egyházi sereglet, bár megválasztásomat természetesnek veszem, megköszönni mégis illendőnek tartom…” Azután kifejtette, hogy ugyan minden lelkész rászolgált már arra, hogy elbocsássák a szolgálatból, de mindegyikük esetében megindokolta, hogy miért is tartja meg. Nagy Bélát azért nem küldi el, mert óriási termeténél fogva nem is tudná elmozdítani. Kapi Béla szombathelyi püspök-lelkészt azért tartja meg, mert elvégre jó dolog, hogy egy esperesnek egy püspök tartozik a keze alá stb. Végül azzal fejezte be a székfoglalóját: „Utasítom az egyházmegyét, hogy a jövőben se merjen másként cselekedni, mert enyém az egyházmegye, a hatalom és a dicsőség most és mindörökké. Ámen.” Erre aztán az „öspörös” úr sem maradt adós, és versben írt minden lelkészről egy-egy nagyszerű jellemzést…