A vasárnap igéje

Vízkereszt ünnepe után első vasárnap

Lehet, hogy napjainkban akkor igazodunk Krisztusunk igazához, ha – mint valami késői Baradlayné, aki férje, a kőszívű ember végakaratát mindenben az ellenkezőjére fordította – ma mi tesszük e szépséges ige minden mondatának az ellenkezőjét? Korunk ugyanis elkoptatta a „leleplezés”, a „nyilvánosság” és a „részvétel” szavak tartalmát. El kell szakadnunk a világ üzeneteitől, amikor Isten előtt gondolkozunk ezekről!

Akták nyílnak ki, régi bűnök kerülnek elő. A sötétség haszontalan cselekedetei. Az ország üvölt, hogy tegyék nyilvánossá a bűnösök névsorát. Keresztényként nem azért kellene-e szólnunk, hogy legyen végre irgalom, megbocsátás, megbékélés, felejtés? Szabad-e Pál apostol üzenetéből politikai tőkét kovácsolni? A szerencsés vétlenek ítélőbírákká válnak. Nem hiszem, hogy Jézus közéjük állna.

A politika világán kívül más tartalommal viaskodik ez a mondanivaló. Korunk nem tűri a titkokat. Kamerákkal lesünk be a személyes intimitás falai mögé. Tapintatlan reklámok, durva beszámolók őrlik fel a diszkréció minden formáját. Csodáljuk azokat, akik még tisztelik a titkokat. Vajon az a „világosság” dolga, hogy leleplezze ezeket a titkokat? Nem az ma a világosság cselekedete, ha irgalommal, tapintattal és odafigyeléssel őrizzük mások titkait?

Közben az igeszakasz belső üzenete mint valami rejtett betegség nő fel. Mert bár a körülöttünk levő világ tobzódik a nyilvánosságban, amelyben olykor mi is osztozunk, az igazi sötétség mégsem másokban vagy kívül keresendő! Az igazi sötétség bennünk van. Miközben azt hisszük, hogy kegyesek vagyunk, ha nevükön nevezzük a sötétség embereit, nem vesszük észre, hogy Isten a sötétség cselekedeteiről beszél. Ez mutatja, hogy az igazi sötétség bennünk van. Mennyire tud fájni ez a felismerés! Sokkal könnyebb volna mások gonoszságairól, eltévelyedéseiről beszélni. Mennyivel könnyebb lenne azt mondani: „Tudom, hogy mennyi bűn van ebben a világban. Én felismerem ezeket, és nem vagyok hajlandó csatlakozni a gonoszokhoz. Elítélem őket, és elszigetelődöm tőlük.” Istennel való találkozásunk gyötrőbb ennél.

Büszke vagyok arra, hogy az evangélikus gyónásban csak egyszerű kérdések hangoznak el: „Vallod-e magad bűnösnek, és ezért kárhozatra méltónak?” És örülök a csupasz szónak, ami válaszként megszólalhat: „Vallom.” Mennyivel több ez, mint felsorolni a bűnöket! Remegve állok ennek a szónak az ereje alatt. Rám nehezedik lelkem minden sötét cselekedete. Rám nehezedik a bűnök titkolt sokasága, melyet egyetlen ember előtt sem mondanék el. Rám nehezednek bűneim, melyeket soha senki nem tudna leleplezni. Rám nehezedik számtalan haszontalanság. Rám nehezedik minden szégyenletes szavam, gondolatom és tettem.

Mit számít nekem megannyi ember rejtett vétke? Mit számít nekem a politika? Mit számít mások árulása, hazugsága, mulasztása? Akkor, amikor a szó – „vallom” – elhangzik, valami történik. Újra felébred a lelkem. Újra feltámad az életem. Újra felragyog Isten rejtett üzenete.

Nem nekem kell a bűnöket lelepleznem. Nem nekem kell megtagadnom a részvételt. Nem nekem kell tisztának maradnom. Felragyog előttem a Krisztus. Beragyog rejtett bűneim sötétjébe. Ez a fény átrendezi gondolataimat, megváltoztatja vonzásaimat.

A valódi valóság új napot kezd. Ébredj! Éledj!

Imádkozzunk!

Rejtett szobák. Áporodott bezártság. Sötéten zárt ajtók. Oly régen gondolok arra, nehogy valaki is szélesre tárja őket, hiszen minden lom, rendetlenség, szenny kiömlene hirtelen. Őrizz meg, Uram, azoktól az emberektől, akik minden ajtót ki akarnak nyitni! Őrizz meg attól is, hogy mások ajtajait én akarjam kitárni! De te, Uram, tedd áldó kezedet bezárt ajtóim kilincseire. Félek tőle, de várom, hogy kinyíljon a sötét, a bűnös, a szennyes, mert tudom: helyére a te rended, szépséged, tisztaságod kerül, a te friss levegőd áramlik majd, felszabadítva, életet adóan. Ámen.

Koczor Tamás