Keresztutak

A karácsonyi földrengés, illetőleg az ennek nyomán keletkezett óriási szökőár óta a média naponta szembesít a halottak, sebesültek, eltűntek egyre emelkedő számával. Noha a végső adatokat még senki sem ismeri, Délkelet-Ázsia érintett országaiban ma már egy új veszély, a különböző járványok réme fenyegeti a lakosságot és a turisták ezreit. Nincs elég gyógyszer, nincs elég tiszta ivóvíz, temetetlen halottak fekszenek a rommá lett épületek között. Világszerte mozgósítják a segélyszervezeteket, hogy a pusztulás színhelyén rendelkezésére álljon orvosság, élelmiszer, lakósátor, takaró, ruházat. Mindenhol megtanulták a „cunami” szót, a földrengés keltette szökőár nevét. Az Egyesült Nemzetek Szervezete, az Európai Unió, a Nemzetközi Vöröskereszt és az egyházi segélyszervezetek igyekeznek minél előbb elérni a katasztrófa sújtotta területeket. Az elmúlt ötven évben csak Oroszországban (1952), Chilében (1960) és Alaszkán (1964) volt hasonló erősségű földrengés okozta természeti katasztrófa.

A keresztényekben – a mérhetetlen szomorúság és az őszinte részvét érzésével együtt – felvetődik a „teodicea” kérdése: miért engedi Isten a történeti katasztrófák mellett a természeti katasztrófákat, miért „hallgat”, amikor emberek tízezrei halnak meg? Mit tudunk vigasztalásként mondani másoknak? Csak nagyon alázatosan és visszafogottan szabad beszélnünk arról, ami számunkra is titok.

A teodicea kérdése Európában az 1755-ös lisszaboni földrengés idején került kiélezetten elő, de a II. világháború végén is újra felvetődött, Drezda szőnyegbombázásával, Auschwitz, Buchenwald szörnyűségeivel, a Hirosimára és Nagaszakira mért atomcsapással kapcsolatban… Hallgat az Isten. Nincs hatalmunk kérdőre vonni. Titokkal állunk szemben. Végső soron Jób egyéni problémája, egy istenes ember egyéni tragédiája vetődik fel többezerszeresen. A 73. zsoltár alapvető kérdése ugyanez: mi lehet a szerepe Istennek a betegség, a fájdalom, a szerencsétlenség, a bűn, a halál érthetetlen eseményei között?

Az bizonyos, hogy nem szabad mások bűnét említeni, és a csapást egyszerűen büntetésnek, ítéletnek tartani. Az események végső értelme a keresztény ember számára sem adott. Jézus arra figyelmeztet, hogy nincs jogunk bűnösebbnek tartani magunknál azokat, akik most kerültek nagy bajba. Mt 11,20–24 és Lk 13,1–5 szerint Jézus nem engedi a mások sorsa feletti ítélkezést.

Mire tanít a délkelet-ázsiai katasztrófasorozat bennünket, teológusokat és lelkipásztorokat? Tudunk-e valamit is hitelesen mondani, vagy csupán a „Kyrie eleison” átfogó szolidaritása érvényes? Vagy az ignoramus et ignorabimus (magyarul: mindent nem ismerünk és nem is ismerhetünk a jövőben sem) őszinte bevallása a feladatunk?

Id. Hafenscher Károly