Keresztutak
Cunami
Jóllehet papírforma szerint az Evangélikus Élet idei második számát tartja kezében az olvasó, valójában még e lapszám oldalainak többségét is az elmúlt esztendőben készítettük elő. Hétfői (január 3-i) lapzártánkra lényegében csak az első és a harmadik oldalt hagytuk nyitva, tudatában annak, hogy a délkelet-ázsiai térséget sújtó természeti katasztrófával a címoldalon kell majd foglalkoznunk. Ezeken a hasábokon viszont tervezőszerkesztőnkkel osztozva készültünk bemutatni 70. évfolyamába lépett hetilapunk új arculatát és részletezni terveinket… Karácsony másnapján még „csak” húszezer halálos áldozatról szóltak a híradások, harmadnapra hetvenezerről, aztán százról. Most, amikor a lapzárta perceiben ezeket a sorokat írom, már a halottak kétszázezres számát valószínűsítik, miközben hajléktalanokká vált milliók rettegnek a járványveszélytől, az éhhaláltól. A cunami „odaát” minden újévi tervet felülírt.
Földünknek ezen a fertályán azonban talán nem én vagyok az egyetlen, aki az időnyerés motiválta év végi „munkaverseny” és a meghitt ünnepnapok alatt nem igazán tudta átérezni a délkelet-ázsiai tragédia súlyát. De mert én tagadhatatlanul ezek közé tartozom, enyhén szólva is ambivalens érzésekkel olvastam a kormányon lévő politikusok lépéseit késedelmesnek bélyegző ellenzéki sajtót. Annál nagyobb tiszteletet ébresztettek bennem a segélyszervezetek, amelyek – ha szabad ilyen szubjektíven fogalmazni – engem mindenképp megszégyenítő érzékenységgel reagáltak a „földmozgásra”, és indultak úgyszólván azonnal a bajbajutottak megsegítésére. És mert e szervezetek között nálunk a keresztény felekezetekhez kötődők vannak többségben, mit tagadjam, hálás vagyok Istennek, hogy a testvéreimnek tudhatom azokat, akik – velem ellentétben – nemcsak a helyzet felmérésére, de a cselekvésre is időben voltak képesek.
Január 3-án Gyurcsány Ferenc miniszterelnök – magánszemélyként – 700 ezer forint készpénz befizetésével támogatta a Magyar Vöröskereszt programját, ennek bejelentését követően pedig a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet vezetőjének, Lehel László evangélikus lelkésznek két, otthonról hozott takarót is átadott. Tudván azt, hogy történetesen az ökumenikus segélyszervezetet bízta meg a kormány a költségvetésből korábban kiutalt segélyösszegek több mint negyedének felhasználásával, nekem nem sikerült sértőnek találni ezt az „üzenetértékűnek” mondott kormányfői gesztust. A miniszterelnöki sajtótájékoztatóról egyébként a Hír Tv „lapzártájából” értesültem, és egyet tudtam érteni azzal az újságíró-kollégával, aki – függetlenül a motivációtól – ezt egyszerre érezte baloldali és keresztény megnyilvánulásnak, hangsúlyozván, hogy ő ezt a kettőt egyáltalán nem tartja egymást kizárónak.
Nem részletezem, miként vélekedett erről vitapartnere, az ismert jobboldali zsurnaliszta hölgy. Írhatnám, hogy hirtelenjében nem csak magam miatt kezdtem el szégyenkezni, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy e sorok írásakor jómagam még egy pokróc erejéig sem támogattam Délkelet-Ázsia szenvedőit…
Arányérzékem viszont talán még időben a helyére billent: az Evangélikus Élet terveiről majd legközelebb.
T. Pintér Károly