Élő víz
Adj utat!
Amikor külföldön jár az ember, arra figyel fel először, ami más, ami eltér az otthon megszokottól. Életemben először járván Londonban sok egyéb mellett az is feltűnt, hogy a közlekedési táblákon feltüntetik, hogy mit jelent az adott tábla. Legelőször egy elsőbbségadást jelző táblát vettem észre. „Adj utat!” – olvastam a táblán, és különös gondolataim támadtak. Először is az, hogy persze, ez az angol mentalitás: nem lehet eléggé bebiztosítani a dolgokat. A közlekedési tábla egyezményes jel, amelyet az egész világon mindenki megért, de biztos, ami biztos, az angolok még rá is írják, hogy mit jelent. Először fölösleges fontoskodásnak tűnt, de gyorsan megbarátkoztam vele, sőt végül meg is tetszett ez az észjárás. Mert olyan emberi. Mert nagyon jó emberismeretről tanúskodik.
Igen, ezek a táblák nekünk, esendő embereknek szólnak, akik állandóan találkozunk a közlekedési táblákkal, de sokszor észre se vesszük őket, vagy gyorsan átsiklik felettük a tekintetünk. Hajlamosak vagyunk csupán felszínesen rápillantani ezekre a táblákra, és persze minden másra is, aminek megszoktuk a látványát, a jelenlétét. Ezért jó, hogy két csatornán – képileg és verbálisan is – érkezik hozzánk az üzenet.
„Adj utat!” – Vajon naponta hányszor találkozunk ezzel a figyelmeztetéssel? Hányszor kell az életben utat adnunk másoknak? Nemcsak a közlekedésben, és nem elsősorban a közlekedésben, hanem általában az életben? Hányszor kellene kicsit jobban odafigyelnünk másokra, a családtagjainkra, a gyermekeinkre, az ismerőseinkre, de az idegenekre is? Bizonyára jóval többször, mint ahányszor észrevesszük a figyelmeztetést – az arra való figyelmeztetést, amit meg kellene tennünk.
Vannak az életünkben olyan alkalmak, amelyek maguk is ilyen figyelmeztető táblák. Az ünnepek különösképp ilyenek. Amikor mindennél fontosabb kellene, hogy legyen az, hogy figyelünk egymásra; amikor még inkább utat, elsőbbséget kellene adnunk az életünkben azoknak a dolgoknak, amelyekről oly könnyen elfelejtkezünk. Amelyeket természetesnek, magától értetődőnek veszünk: az életet, a szeretetet, az odaadást, az önfeláldozást.
„Adj utat!” – harsogta a karácsony ünnepe is. Nagy táblákat kellene kirakni karácsony közeledtekor mindenfelé az emberek útjába; olyanokat, amelyeken jel és felirat is látható, hogy egyidejűleg verbálisan és képileg is hassanak ránk… Hátha jobban eljutna hozzánk az üzenet! A legfontosabb üzenet az, hogy engedjünk utat a lelkünkben Isten szeretetének. Mert meghalljuk-e a hangját? És ha meg is halljuk, eljut-e hozzánk igazán a szava? Az eszünkkel talán tudjuk, hogy Isten körülvesz bennünket a szeretetével, de vajon van-e szabad útja, elsőbbsége ennek az üzenetnek az életünkben, átjárja-e testünket-lelkünket? Vagy pedig látjuk és persze halljuk is, de a mindennapok gondja-baja valahogy mindig háttérbe szorítja ezt a mindennél fontosabb figyelmeztetést?
„Adj utat!” – szól hozzánk Isten szava. Meg kell tanulnunk, hogy vannak olyan élethelyzetek, amelyekben igenis meg kell állnunk, és elsőbbséget kell adnunk. Elsőbbséget kell adnunk annak, ami mindennél fontosabb ezen a világon: Isten irántunk való szeretetének, amely fenntartja, táplálja az életet; amely értelmet és távlatot ad a létnek. S ha meg tudunk állni, ha meghalljuk ezt az üzenetet, akkor tudni fogjuk azt is, hogy mi a következő lépés – hogy mi az, ami igazán fontos még az életünkben.
Ha nem vesszük figyelembe a jelzőtáblákat, ha megpróbálunk a magunk feje után menni, bizony könnyen megtörténhet a baj, a baleset. Egy pillanat alatt összeomolhat minden, ami addig fontosnak tűnt, amiről azt hittük, szilárd pont, biztos kapaszkodó. Hirtelen káosz lehet úrrá jól felépített életünkön, és akkor bizony már késő rájönni arra, hogy volt ott egy figyelmeztető tábla, ahol meg kellett volna állnunk, és elsőbbséget, utat kellett volna adnunk Istennek.
Figyeljük hát a táblákat! És figyeljünk oda, hogy mindig Isten legyen a legfontosabb az életünkben; ne engedjük, hogy a mindennapok problémái háttérbe szorítsák őt! Adjunk utat Jézusnak, akit Isten küldött embervilágunkba, hogy jelzőtáblaként ott legyen életünk minden csomópontjánál, s hogy mindig megmutassa a jó utat, a helyes lépést. Adjunk utat Jézusnak, amelyen oda tud jönni hozzánk, hogy jelen lehessen az életünkben! Ő jól ismer minket, ismeri esendőségünket és hibáinkat is. Türelemmel fordul hozzánk, türelemmel sugározza felénk a szeretetét. A mi dolgunk csupán az, hogy figyeljük a jelzőtáblákat.
Sánta Anikó