Keresztény szemmel

Amerikai katasztrófafilmeken edződött tudatunk számára fel nem dolgozható, valódi borzalom a délkelet-ázsiai tragédia. Ekkora természeti csapás filmrevitelét nem meri megkockáztatni a legvadabb fantáziájú rendező sem; nem lenne hitele. Az emberi természetből adódó társadalmi drámák, mint a 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadás – bármennyire szomorú ez a 20. század szörnyűségeiből fakadó adaptációnk – még beleférnek sajátos nyomorúságszocializációnkba, akárcsak a beszláni túszdráma, az instabil világ megannyi bűnbeesése. De a százezrek életét követelő, milliókat földönfutóvá tevő természeti csapás megdermeszt, elnémít. Halljuk a televízióban, és mi magunk is mondjuk, hogy immár több mint százötvenezer – vagy ennél is sokkal magasabb – a halottak száma, de ez felfoghatatlan elménk számára. Ki képes megérteni, mit jelent az az információ, hogy a pusztítás ereje százhúszezer, Hirosimára ledobott atombomba hatásának felel meg? Szavak… Apokaliptikus méretű pusztítás zajlott le.

Aki kételkedett a világ elpusztíthatóságában, most igazán megdöbbenhetett. Nem véletlen a teológusok óvatossága. Nehéz szembesülni a természetfelettivel, a minden téren a racionalitást célzó korunkban az irracionálissal. Mert elvben persze mindenre van magyarázat. A szökőár vagy – ahogy új kifejezéssel nevezték – a tengerrengés pusztítására is. A folyamat mérhető, értékelhető. De arra nincsen igazán egzakt válasz, hogy mi okozta a tengerfenék mozgását, miért indult meg a folyamat, illetve hogy miért indult meg éppen akkor, miért nem előbb vagy később, és miért nem vállalkoznak a legkiválóbb tudósok sem arra, hogy megbecsüljék, mi várható a jövőben, hol és mikor.

Méretében nem hasonlítható a délkelet-ázsiai katasztrófához a Tátrai Nemzeti Parkot ért pusztítás, de már erről értesülve is megrendültünk, utolért minket az alázat; talán mert a közelünkben történt, és sokunk által szeretett, ismert helyet érintett az elemi csapás. Döbbenetesek a brazíliai esőerdőket, a föld tüdejét károsító rombolásról érkező hírek is. Ezekben már tetten érhető az emberi kapzsiság, a felelőtlenség, amelyet más esetekben legfeljebb sejtünk, feltételezünk. Nemzedékenként várjuk ama végső napot, amelyről tudjuk: biztos, hogy bekövetkezik, de senki nem tudja, mikor. Most újabb szörnyű bizonyítékot kaptunk a jövőről.

Mindettől – és ez nem kevésbé dráma – nem változik semmi, ami az emberi természetet, életvezetést, életmódot illeti. Szép dolog, szükséges dolog a nemzetközi közösség által nyújtott segítség. Jó érzés, hogy a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet, amely mögött egyházunk is ott áll, az elsők között intézkedett, lépett, segített, kamatoztatva másfél évtized alatt szerzett sok tapasztalatát. Jó, hogy a szervezetek mögött sok-sok felelős ember, köztük sok-sok keresztény személyes együttérzése, cselekvő-, segítőkészsége nyilvánul meg. Jó, hogy sokan jelentkeznek a baptista szeretetszolgálat szellemes akciójára, az árvák virtuális örökbefogadására. Elsősorban az egyházaktól, a hívektől várható, hogy – ellentétben a „minden csoda három napig tart” szomorú realitásával – ne lankadjon a figyelmük, a segítő szeretetük, hiszen évekig, akár évtizedekig is eltarthat a rehabilitáció, a sebek lehetséges gyógyulása. De ez a tragédia is felszínre hozta, élesen jelezte világunk változásait. Azt, hogy a technika korábban el nem képzelhető fejlődése és a jólét növekedése nem járt együtt a remélhető morális megújulással. Sőt. A hivatalos – állami, segélyszervezeti – gesztusokon túl erős kisebbségben vannak a ténylegesen segítők.

A többség másként él és gondolkodik. Nem elítélendő, legfeljebb enyhe szomorúságot okoz, amikor azok nyilatkozatait halljuk, akik nem hagyták elrontani a nyaralásukat, odaveszni a pénzüket, és a katasztrófa után – akár másik üdülőhelyen – lelakták, ami dukált nekik, vagy éppenséggel ekkor utaztak ki. Valóban, az életnek mennie kell tovább; netán segíti is a tragédia sújtotta országokat, hogy továbbra is számíthatnak az idegenforgalomra. Mégis, ízlésünk is azt diktálja, hogy most a segítség más formái legyenek napirenden.

Az igazán szomorú híradások arról szólnak, hogy a katasztrófa sújtotta területeken megjelentek a bűnözők, a fosztogatók. Hasonlóan megdöbbentők azok a nyugati országokból érkező bűnügyi hírek, melyek arról tudósítanak, hogy eltűntnek nyilvánított németek, svédek lakásaiba törtek be; emiatt le is állították a nyilvános adatszolgáltatást. Visszatérő aggodalommal gondolhatunk arra, hogy célba érnek-e a segélyek: vajon mennyi jut a rászorulóknak, és mennyit visz el a korrupció?

Rajongás közvetlen összefüggést feltételezni az Úristen jogos haragja és a természeti katasztrófa között, mint ahogy titok az is, miért enged meg a Mindenható szeretett teremtett világában ilyen mérvű pusztulást. Korunkat sokan hasonlították már az ókori Rómához, a tudásába, hatalmába belefelejtkezett, önimádó, hedonista életmódú világhoz. Akkor is egymást követték – mindhiába – a figyelmeztetések, míg végül elpusztult az örökkévalónak vélt Római Birodalom.

Ismét utolért minket az alázat. A tudásába, hatalmába belefelejtkező mai emberiség újabb komoly figyelmeztetést kapott. Félő, hogy hiába. Aggódunk gyermekeinkért, unokáinkért.

Frenkl Róbert