Élő víz

Szeretek sötét téli hajnalokon az égre nézni. Igaz, kellemesebb a mennyboltot nyári estén egy jó szagú réten kémlelni, ám mostanság nincs nyár, rét helyett pedig meg kell elégednem az alvó kertváros nyugalmával. Igaz, így nem teljes az élmény, hiszen a néhány utcával arrébb zajló forgalomnak a zaja, a környező lámpáknak meg a fénye hat zavarólag e hajnali „csillagászkodáskor”.

Pedig sok gyönyörűséget láthatunk, ha tiszta az idő. A fények néha mintha csak karnyújtásnyira lennének, s a figyelmes szemlélő nemcsak erősségükben, hanem színükben is különbséget tud tenni. Megszokott helyükről – egy picit persze mindennap arrébb vándorolva – sorra visszaköszönnek az ismerős csillagképek, ahogy a tájékozódást, felismerést segítendő elnevezték eleink a különös égi alakzatokat.

Természetes, hogy nincs, nem lehet semmi köze emberi létünknek az égitestek egymáshoz való viszonyához, mint ahogy természetes az is, hogy az állatövekbe való – tudományoskodó – besorolás sem határozza meg egy megszületendő vagy élő ember tulajdonságait. Mégis kedves ez a játékos elnevezés, amely megszemélyesíti, emberközelivé teszi és benépesíti a fölöttünk „boltozódó” teret.

Ám nem lehet elvitatni, hogy milyen felmérhetetlen – s nagyobb részében teljes bizonyossággal soha meg nem ismerhető – titkokat rejt a hatalmas univerzum. Jóllehet emberi mivoltunk sajátossága a kíváncsiság és az ismeretlen felderítésének vágya, a felfedezés öröme – ez a csöppnyi, röpke diadal – csak kevés csillagkutató kiválasztottnak adatik meg. De azért mi, átlagos földi halandók mégis sokat kapunk! Érzékszerveinkkel és értelmünkkel fürkészhetjük a végtelent, el-elmerenghetünk kicsinységünkön és törékenységünkön, s ami a legfontosabb: újból és újból rácsodálkozhatunk teremtett világunkra. Rádöbbenhetünk Urunk alkotómunkájának nagyszerűségére és tökéletességére.

A villódzó, távoli, már régen kihunyt csillagok most érkező fényéből megérthetjük: gyönyörű, nagyszerű világot kaptunk Atyánk végtelen szeretetének bizonyítékaként. Azért, hogy élhessünk benne, hogy használjuk, de vigyázzunk is rá. Arra a világra, amelynek az egészhez képest egy meghatározhatatlanul pici pontján zajlik az életünk, s ahol – csillagászati léptékkel mérve – rendkívül csekély idővel, kétezer évvel ezelőtt élt valaki, akit az Atya küldött el közénk. Ő, aki mindent és mindenkit alkotott, elküldte egyszülött Fiát, hogy „rendezze bűnszámlánkat”.

Ha valakit a szabadban ér az este, vagy úgy adódik, hogy sötétben kell kezdenie a napot, ne sajnáljon pár percet arra, hogy feltekintsen a tiszta, csillagos égboltra. Ilyenkor álljunk meg, vessünk egy pillantást fölfelé, és köszönjük meg teremtett világunkat boruljunk le lélekben az Alkotó nagysága és művének szépsége előtt!

Azután járhatjuk tovább a nekünk rendelt földi pályát, nekikezdhetünk az aznapra rendelt feladatainknak, miközben lassan ránk köszönt a világosságot hozó reggel, és haladunk az örök világosság reménységét hordozó jövő felé.

Gyarmati Gábor