Egyházunk egy-két hete

Szabad-e cammogni az információs szupersztrádán? Lehet-e írni arról, ami több mint három héttel ezelőtt történt? Az informatikus szakemberek biztosan nemmel felelnének ezekre a kérdésekre. Én viszont azt hiszem, nem szabad engednünk, hogy az események elrohanjanak mellettünk. Újra és újra emlékezhetünk arra, amit átéltünk, s nem hagyhatjuk, hogy a meghatározó élmények pillanatok alatt tovaröppenjenek!

Tehát az esemény: advent harmadik vasárnapjának délutánján a Budapesten és környékén élő felnőtt papgyerekek találkoztak a budavári gyülekezet kápolnájában. Amikor valaki megkérdezte tőlem, hogy miért pont erre a vasárnapra időzítettük a papgyerekek első találkozóját, két választ tudtam adni. Egyrészt csak ez a vasárnap délután volt szabad a számomra, másrészt talán jelképértékű lehet az, hogy egy ilyen „papnyüvő” időszakban találkoznak a lelkészek gyermekei.

Annak ellenére, hogy sokan előre jelezték: gyülekezeti alkalom, családi program vagy éppen betegség miatt nem tudnak eljönni a találkozóra, több mint ötvenen jöttünk össze. A megjelentek életkora is változatos volt, hiszen voltak köztünk egyetemisták is, és egészen a nyolcvanéves korig minden korosztály képviseltette magát.

A találkozó alaphangját az az ige adta meg, amelyet a meghívóra is ráírtunk: „Ne féljetek tehát: ti sok verébnél értékesebbek vagytok.” (Mt 10,31)

A lelkészcsaládban felnövekedők gyakran átélhették és átélhetik édesapjuk vagy édesanyjuk hivatása miatt, hogy a szolgálat előbbre való, mint a család. Más a vasárnap, és más az ünnep a lelkészcsaládban, mint másutt, de ha a papgyerek ezt olykor az értéktelenség érzésével éli is meg, Jézus szava bátorít: Isten értékesként tekint ránk.

A bemutatkozás után három kérdésre kerestük a választ: Mi az, ami különös áldás, amit többletnek érzek abból fakadóan, hogy lelkészcsaládban nőhettem fel? Mit üzennék a mai fiatal lelkészeknek, mire érdemes nagyon odafigyelniük? Mit kérnék a mindenkori egyházi vezetőktől a lelkészcsaládokkal kapcsolatban; mire ügyeljenek?

Nehéz volna most részleteiben visszaadni a kibontakozó sokszínű beszélgetést. Ajándékként, áldásként beszéltünk a nyitottságról, amelyben egy lelkészcsalád élhet a gyülekezet közösségében, s arról, hogy milyen jó volt, hogy Isten kegyelméről és szeretetéről a legtermészetesebb életközegünkben tanulhattunk, hallhattunk, s azt meg is tapasztalhattuk. De – hangzott el idézetként Balikó Zoltán korábbi hasonlatát használva egy fontos gondolat – az egér akkor is egér marad, ha a kekszes dobozban születik.

Beleszülettünk egy olyan közegbe, amelyben Isten igéje vesz körül, de ez nem azt jelenti, hogy mi eleve kis szentek lennénk. A megtérés, az Istennel való személyes találkozás a mi életünkből sem maradhat ki. Ahogy a papgyereksorsnak sem természetes velejárója a hit, úgy a szülőknek sem szabad természetesnek venniük azt, hogy gyermekeik keresztények. Fel kell figyelniük a krízisekre, jóllehet a szolgálatra való készséget már a legkisebbek szívébe is el lehet ültetni.

Ellentmondásos és feszültséget hordoz magában a lelkészcsalád helyzete. Senki ne gondolja, hogy lelkészként azt akarja tőle Isten, hogy feláldozza a családi életét. Olykor azonban mégis fel kell áldoznia a szabad idejét, a közös programot, az esti játékot. Ezért fontos az, hogy a lelkészgyerekek ne csak a saját családjukban, hanem más közösségekben – más családokban, különféle csoportokban – is megtapasztalják, hogy mit jelent a keresztény élet. Néha persze teher lehet a papgyerek számára is, hogy nyitott könyv a lelkészcsalád élete, de ez mégis tartást, fegyelmezettséget és rendezettséget adhat az életének.

Az egyházvezetőktől leginkább azt kérnék a résztvevők, hogy különösképp figyeljenek oda a lelkészcsaládok lehetőségeire. Vagyis arra, hogy a szabadság – a szabadnap – a lelkészi szolgálatban állók számára is biztosított legyen.

A találkozón természetesen kötetlen beszélgetésre is lehetőség nyílt; jó volt látni az egyre inkább egy nyüzsgő hangyabolyra hasonlító termet. Mindenki kereste az ismerősöket, a rég látott arcokat, és a levegő megtelt a „Mi van veletek?”, „Hogy vagytok?”, „Hol is találkoztunk?”, „Ja, te vagy az?” típusú mondatokkal. A budavári templomban tartott zenés áhítat – a Viktória kamarakórus szolgálatával – a karácsonyra való készülődést tette teljesebbé.

Azóta nagyon sok visszajelzést kaptam. Azok, akik részt vettek a találkozón, várják a folytatást. Azok, akik nem tudtak eljönni, szintén a következő lehetőségre várnak.

A 20. században született papgyerekek találkoztak egy adventi délutánon; egerek a kekszes dobozból… És Istennek semmi sem lehetetlen. A kövekből fiakat, a kutyából szalonnát, az egérből kekszet teremthet, ha így tetszik neki! S ez a délután talán azt jelezte: így tetszik neki!

Bence Imre