Keresztény szemmel

Ha lúd, legyen félkövér!

Talán megbocsátja a kedves Olvasó, hogy a lap tervezőszerkesztője egy szóvicc segítségével indítja sorait, de egyrészt ő az a személy a lapnál, akit nem leírt szavai, hanem mások írásainak megformálása alapján ítélnek meg – így akár viccelődésre is vetemedhet; másrészt viszont oldani kívánja ezzel saját feszültségét is, melyet ez a különleges helyzet vált ki belőle – elvégre ritkán kerül olyan szituációba, amelyben leginkább Karinthy A rossz tanuló felel című írásának főszereplőjének érezheti magát.

A tipográfiáról nem könnyű írni. (Tanár úr kérem, én készültem.) Illetve nem könnyű arról írni, amit mindenki lát, és amiről úgy érezzük, hogy nem is kell bőséges magyarázatot fűzni hozzá. (Tanár úr kérem…) Sőt egyenesen nehéz mindezt úgy tenni, hogy mindenki számára érdekes legyen (…én készültem). E sorok írója sem kívánja itt a bizonyítványát magyarázni, és az új lapterv boncolgatása helyett inkább apró morzsákat hint szét, amelyekből a tipográfia nagyszerűségéről és szubjektivitásáról lehet tanulni.

Legelőször az újság „fejének” változása szúrhat szemet. Egyesek talán furcsállhatják az „Evangélikus Élet” feliratról lógó cikornyákat, ezért mindenképpen tisztázni kell, hogy az efféle díszek megszokottak voltak a címbetűk metszésének idején. Cristopher Van Dyck betűkészlete az 1600-as évekből származik, és nemcsak korban van közel Luther Mártonhoz, de a hollandiai Elzevir nyomda révén ráadásul a protestáns könyvkiadást szolgálta. Az E betűről lógó kacs a betű kurzív változatáról került rá, az É betű ékezete is apróbb ráncfelvarráson esett át, a régi, rajzolt Luther-rózsa helyét pedig egy grafikailag kellemesebb hatású fényképrészlet vette át.

Szintén figyelemfelkeltő a szövegben alkalmazott számok alakja, melyeket egyesek kurrensnek, mások medieválnak hívnak. Ezekről csupán annyit kell tudni, hogy – hasonlóan a kis- és nagybetűkhöz – a számok között is vannak nagyok (verzálok) meg kicsik (kurrensek), és folyó szövegbe ez utóbbiak valók. Igényes munkáknál elkerülhetetlen a használatuk, és szerencsére a számítógépes tipográfiába fokozatosan visszakerül az ólommetszésben mindig is létezett változat. A kurrens számok között talán az egyes számjegy alakja lehet szokatlan, amely egy római egyes számjegyre (vagyis nagy I-re) hasonlít, de pontosan ugyanez a helyzet a verzál egyessel is, amely pedig a kis l betűre hajaz – csak megszokás kérdése, hogy ezen se akadjunk fel.

Jól látható az is, hogy letisztulttá vált a rovatok felépítése; a rovatcímen kívül legtöbbjükhöz egy kis kép is társul, és persze a második oldalon található képek közötti hasonlóság sem a véletlen műve. Köszönet illeti olvasószerkesztőnk férjét, Győri Tamás lelkészt, aki egy komor reggelen egy tejeskávé felszolgálása után fényárba borította a kelenföldi templomot, hogy annak szószékéről és oltáráról elkészülhessenek a képek.

Egyszerűbb, ugyanakkor sokszínűbb a lap a léniák használata terén: kevesebb vonalat használunk, de ezek most több funkciót töltenek be. Egyes esetekben az írás elé kerül a szerzők neve. Ez talán nem jutott volna eszébe a lap tervezőjének, ha nyári szabadságának végeztével nem kellett volna egy újságosstand mellett várakoznia repülőgépe indulására – a francia és a magyar tipográfia amúgy is közel áll egymáshoz.

A kedves Olvasó talán már érti, miről van szó. Félszavakból is. Sokan mesélnek örömmel a munkájukról, e sorok írója sem kivétel ez alól – most ezek az apró személyes élmények azok, amelyek (láthatatlanul ugyan) a lapterv építőköveiként szolgálnak.

Lehetne még arról is szólni, hogy miért is maradt el a Faludi Viktóriával, a Magyar Grafika főszerkesztőjével oly sokszor megbeszélt máglyarakásevés, és hogy a másik tanácsadóról, Maczó Péter tipográfusról miként derült ki, hogy evangélikus. Az efféle részletek azonban már szétfeszítenék a cikk kereteit.

Tanár úr kérem, csak ennyit tudtam elmondani a laptervről…

Nagy Bence