Keresztény szemmel

Ezzel a címmel jelent meg a múlt század hetvenes éveinek közepén Maxie Wander könyve. A hozzánk elsőként érkezett, önéletrajzi írásokat tartalmazó kötetet férje rendezte sajtó alá az írónő korai halála után. A rákbeteg asszony szorongásait, rettegését és a „mégis” reményét őrzik a hátrahagyott levelek. Utolsó levelében így ír: „Néha már nem is bízom benne, hogy meggyógyulok. Nagy gyengeség, fájdalmak, émelygés – és semmi sem javul. Mégis, néhány napra hazamehetek…”

Különös, de ez a könyvcím nem rákos betegekkel kapcsolatban került elém, hanem az elmúlt év december ötödike után, amikor azon kaptam magam, hogy keserűen méricskélem, kik lehettek, akik el sem mentek a szavazásra, és kik, akik nemmel szavaztak, és akik miatt én is szégyellem magam a határainkon túli magyarok előtt. Mert bár a szavazók között az igen került többségbe, a választásra jogosultak közel kétharmada nem szavazott, így másfél millióan nem voltunk elegen ahhoz, hogy arra kötelezzük a törvényhozást: adja vissza a határon túl rekedt magyaroknak a magyar állampolgárságot. Visszanézve nem tudom, kikre haragudjak jobban: azokra, akiket egy ilyen fontos nemzeti ügy sem érdekel, vagy azokra, akik lelkiismeret-furdalás nélkül beikszelték a nem szót.

Töprengéseim során Jónás próféta könyvének egyik verse segített: „Az Úr azonban ezt kérdezte: Igazad van-e, hogy haragszol?!” (Jón 4,4) A szavazás előtti napon – nem véletlenül – a nyugdíjas lelkész házaspárok budai és pesti találkozóján ugyanerről hallottunk egy határainkon túl élő előadóművésztől, aki Babits Mihály Jónás könyve című versét tolmácsolta nekünk. „Lelkem vedd vissza kérlek, mert jobb már, hogy meghaljak, semhogy éljek.” A reménytelenség is úrrá lehet rajtunk, ezt azonban nem engedhetjük meg, mert az Úr azt is kérdezi: „Hol van Ábel, a testvéred? (…) Mit tettél?” (1Móz 4,9.10)

Ahhoz, hogy erre igaz választ tudjunk adni, most, a népszavazás után el kell gondolkodnunk azon, hogy az eredményt azok az országrészek döntötték el, amelyekben az átlagosnál alacsonyabb az életszínvonal, ahol a leginkább jelen van a szegénység… Mindent megtettünk-e azért, hogy mindezek a körülmények megváltozzanak? El kell gondolkodnunk a népünkbe beleivódott materializmus kérdésén is. Azon, hogy még ma is ez az ideológiájuk azoknak, akik képtelenek hinni a csodákban, a pozitív változásokban, a még a halálon is túlmutató lehetőségekben. „Ezért szednek szét és bontanak mindent, iskolát, templomot, családot, mindennapi kenyeret, hagyományt. Összerakni egyiket sem képesek. Ez mindig azokra marad utóbb, akik lényében jelen van a Fenség” – fogalmazta meg sokunk gondolatát (mintegy igazolva, hogy mégis van idejében felelősen szóló írástudó) már a szavazás előtti napon Végh Alpár Sándor.

Építeni azonban mindig nehezebb, mint rombolni. Az építésre fel kell készülni, azt tanulni kell. Ma mindent csak a befektetés, a megtérülés, a nyereségesség és a hatékonyság szemüvegén keresztül ítélnek meg, és így valóban az a látszat keletkezik, mintha a fejlődést az elfogyasztásra szánt javak folyamatos bővülése jelentené. Az érték és az értékközpontú gondolkodás hovatovább a gazdaságtalanság forrásai közé sodródik. Nagyon kicsiny pontnak érezzük magunkat ezek után ebben a világban, egyházunkkal, iskoláinkkal, lehetőségeinkkel együtt. Akár a kishitűség is erőt vehetne rajtunk, ha nem tudnánk azt, hogy Isten országában az emberi tudás által alkotott fogalmak elenyésznek, értelmüket vesztik, vagy teljesen más értelmet nyernek. Ezért fogalmaz így evangélikus történelemtanárunk, Guoth Emil egy néhány hónappal ezelőtt megjelent cikkében: „A történelemtanár tehát nincs könnyű helyzetben, ha komolyan veszi hivatását, és keresztény nemzeti értékeken alapuló tudást kíván közvetíteni.”

„Tekints vissza harag nélkül.” Szépen hangzik, de legtöbbször nem sikerül. Ennél többet és megvalósíthatóbbat kínál Christoph Klein, az erdélyi szász evangélikusok püspöke, amikor az Istentől elidegenedett ember alaphelyzetét mutatja be Káin és Ábel történetén keresztül. Így ír: „A történet túlmutat az adott helyzeten. A megbékélés követelmény két testvér kapcsolatában, pontosan azért, mert gyűlölik egymást. Káinnak testvére őrzőjének kellene lennie. Ez a világban való túlélés egyik előfeltétele, sőt több annál: megbízatás a mások iránti felelősségviselésre és így egyben a megbékélésre is… Ez a történet azonban azt mondja el nekünk, hogy ahol nem tudnak uralkodni a bűnön, ahol nem tesznek semmit az Istentől való távolság legyűrésére az Istentől való elidegenedés érdekében, ott ellenségeskedés támad, testvérgyilkosság történik… A tragikus és bűnös konfliktus következménye a büntetés és az elűzetés.”

A realitáshoz tartozik, hogy mindig is voltak és lesznek konfliktusok. Mi, keresztények azonban sokat segíthetünk a konfliktusok feloldásában, meggátolva ezzel a testi-lelki-szellemi gyilkosságot.

Bolla Árpád