Keresztutak

Január 16-án, vasárnap az esti órákban megélénkült a forgalom Budapesten, a Kálvin téren. A különböző közlekedési eszközökről leszállva kis csoportok sétáltak a templom felé. A gyülekezés közben jó volt arra gondolni, hogy – ha nem is azonos időben – ezen a napon világszerte indulnak ilyen zarándoklatok a templomok irányába. Arra is gondoltam, hogy micsoda erő van abban, hogy ezekben az órákban „együtt van a kereszténység”, megkezdődik a közös imádkozás „a Krisztus-hívők egységéért”. Mindig vannak kételkedők, akik ezt az egységet megkérdőjelezik, de minden év elején, amikor megszólal a szószékeken az igehirdetés, megújulunk ebben a hitben, amelyet az idén 1Kor 3,1–23 alapján így foglalhatunk össze: Krisztus a világ egyetlen fundamentuma. Erre az alapra építkezik ma is a világ keresztényeinek tábora, ez által erősíti hitét és imádkozásban való buzgóságát.

A megnyitó istentiszteleten mindig kettős bizonyságtétel hangzik el, hogy ebben is mutatkozzon a közösség ereje.

Dr. Erdő Péter bíboros, prímás Mt 7,24–27 versei alapján tartotta meditációját. Krisztus az egyház egyetlen alapja, és benne az igazság, a tisztesség és a krisztusi erkölcs uralkodik – hangsúlyozta. A Szentírás kősziklának is mondja az egyházat. Az Ótestamentumban Mózes a kősziklából fakaszt vizet, belőle Isten szeretete árad. Az Újtestamentumban Jézus a kőszikla, melyből az üdvösség fakad. Erre a szegletkőre, Krisztus testére sújt le minden támadás, de megölt testéből is élet fakad. Magának Jézus Krisztusnak a személye kapcsol össze bennünket, az ő tanítványai vagyunk, halálába és feltámadásába kereszteltettünk, ő tud felemelni bennünket, ő ad szilárdságot és erőt egyházának, hogy benne erősödjön egységünk. Ennek az imahétnek az áldása is legyen ilyen erőforrás Isten irgalmából, és erősödjön általa egységünk is. Mindez tőle van – hívta fel a figyelmet a bíboros.

1. Szebik Imre, egyházunk elnök-püspöke, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke 1Kor 3,9–11 verseiről szóló igehirdetésében napjaink meglepetéseit és Isten munkáját hozta elő. Miközben új felfedezések reménységgel töltenek el bennünket, természeti tragédiák félelmeket gerjesztenek, Isten végzi munkáját. Felébredt az ember segítőkészsége, de vajon földrengésre van-e szükség ahhoz, hogy így reagáljon az emberiség? Ugyanakkor figyelnünk kell arra is, hogy megszólítottak minket. Szabad-e az egyháznak társadalmi kérdésekről véleményt nyilvánítania? – tette fel a kérdést Szebik Imre. Mi elmondjuk most is: küldetésünket akarjuk betölteni, amikor ezekről szólunk. Valljuk, hogy sok félreértést elkerülhetünk, ha leülünk egy asztalhoz, és beszélünk egymással – adta meg a választ.

Két dolgot mindenesetre meg kell cselekednünk – folytatta –; erre szólít minket az imahét is. Imádkozzunk – ez az első! Azért, hogy növekedjék a család összetartó ereje, hogy a felnövő nemzedékeket istenfélelemben neveljük, hogy társadalmunkban ne legyen természetes a korrupció, hogy a hatalom gyakorlói az egész társadalom javára tegyenek, hogy gyülekezeteinkben erős legyen a közösség, és hogy testvéri közösség legyen az egyházak között határon innen és túl. Az imádság tartja meg az egyházat, nem anyagi javak, nem világszervezeti összefogások. Az a Jézus, aki alapja egyházának, és aki ezt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”– hangzott a püspök figyelmeztetése.

Másodikként így szól a megszólítás: tegyünk tanúságot arról, hogy az egyházat Krisztus tartja meg. Azt szokták mondani, hogy a kezdeti egység szétszakadt, eltörött a váza, ami összefogná. Valóban eltörött? Inkább azzal törődjünk, hogy sokféle virág fonódjon benne össze, és az evangélium jó illata járja be a világot. Ehhez pedig az kell, hogy a kereszténység a világ előtt is megmutassa, hogy az a közös alap, mely mindnyájunké, elég erőt ad arra, hogy közösen tudjunk imádkozni, leüljünk tanácskozni és beszélgetni. Legyünk Isten nagy családja, árasszunk melegséget, hogy akik közénk jönnek, szívesen jöjjenek, mert az otthon melege és nyugalma árad feléjük – zárta igehirdetését az elnök-püspök.

Az istentisztelet gazdag liturgiával is erősítette ezt a közösséget. A lekció párbeszédben hangzott, így a gyülekezet is aktívan részt vehetett benne. A bűnbocsánatért való könyörgés, a közös hitvallás és a közbenjáró imádságban való részvétel bevonta az jelenlevőket az istentisztelet cselekményébe. Valóban közös istentiszteleten voltunk, együtt imádkoztunk. A közösséget fejezte ki az is, hogy a végén valamennyi egyház képviselője áldást mondott a gyülekezetre: protestáns, ortodox és anglikán lelkészek mondták el, énekelték az igei áldást a maguk rituáléja szerint.

A gyülekezet pedig az egész szertartás folyamán tevékenyen vett részt egy olyan istentiszteleten, amelyen nemcsak néző és hallgató, de cselekvő és építő tagja is lehetett a közösségnek.

Tóth-Szöllős Mihály