Keresztény szemmel

Albert Camus e kifejezésére vagyok kénytelen gondolni a rám özönlő médiahírek hallatán. A dél-ázsiai katasztrófa szinte pillanatokon belül beleivódott az emberek tudatába, lélegzetelállító döbbenetet váltva ki belőlünk. Ezt kétségkívül a tömegkommunikációs eszközök javára kell írnunk. Ha a lisszaboni földrengés (1755) óta tucatjával történtek is ilyen katasztrófák, amelyek méretükben és az általuk okozott károk nagyságát tekintve is felülmúlták a karácsonyit, ez kevés vigaszt nyújt a ma vesztes embereknek. Ám azok nem formálták annak idején olyan hirtelen és hatásosan a világ tudatát.

E tudatformálás legelső jele csaknem az egész világ segítőkészségének a felébresztése volt. Még akkor is, ha az emberi ígéretek betartásának mechanizmusa közismert, példátlannak mondható a segítő összefogás. Keresztény öntudatunkra azonban már itt is árnyék vetődött. Tudomásul kellett vennünk, hogy a nyugati turista áldozatok nagy százaléka – úgy látszik – nem találta fontosnak, hogy a karácsonyt családi körben, odahaza ünnepelje. Miközben a „család ünnepévé” nyomorítottuk a testet öltés szent ünnepét, egyben menekülünk is előle – akár a világ legtávolabb eső tájaira is. Valószínűleg csak kevesekben tudatosul, hogy ezen országok némelyikében tilos keresztény templomokat építeni, és hogy a 2004-ben a világon megölt tizenöt keresztény misszionárius nagy része éppen itt vesztette életét.

A média nagy teret szentelt azoknak a tudósításoknak, amelyek a megtizedelt helyi lakosok szenvedéseiről, nélkülözéseiről, veszteségeiről és felmérhetetlen gyászáról szóltak. Később azt is elmondták egy indonéz állami jelentés alapján, hogy a cunami másfél millió gyermeket tett árvává. De itt – mintha megijedtek volna a saját bátorságuktól – hirtelen megtorpantak. Csak az UNICEF jelentéséből tudjuk meg, hogy a szervezet milyen óriási erőfeszítéseket tesz a gyermekeknek táborokban való gyors elhelyezése érdekében. Mert ezeket az „új árvákat” a „pestises erkölcsi tudat” különösképp fenyegeti. Az indonéz szociális miniszter legalább felhívta a figyelmet arra, hogy a gyermekkereskedők hada máris megindult a katasztrófa sújtotta országok felé, hogy ellopja az árvákat, majd jó pénzért eladja őket gyermektelen nyugatiaknak.

De legmélyebb gyászunk és együttérzésünk közepette sem feledkezhetünk meg az árvákat fenyegető még nagyobb veszélyről. A katasztrófa által sújtott országok egyike-másika már évtizedek óta előkelő helyet foglal el a nyugati szexturizmus célterületeinek listáján. Az, hogy a német igazságszolgáltatás elérte, hogy otthon megbüntessék a gyermekrontás miatt elfogott német állampolgárokat, szép és nemes szándékból született, de nem járt sok eredménnyel. Micsoda alkalom kínálkozik most, ezekben a zavaros időkben a szexturizmus felélénkítésére! S valószínűleg a pestis marta nyugati erkölcsi tudat sem fog különösebben jobb irányba változni, hogy mentse az elárvult, az odalátogatók kénye-kedvére kiszolgáltatott gyermekeket. Az indonéz védelmi miniszter pedig berlini látogatásakor követelte, hogy az idegen katonák sürgősen hagyják el Észak-Szumátrát, ahol évek óta polgárháború folyik, s a központi kormány hadserege előnyökhöz juthatna a zűrzavarban az önállóságra törekvő helyiekkel szemben.

Máris vannak haszonélvezői a katasztrófának?

Gémes István