Keresztény szemmel

Az idén korán lesz húsvét, korán lesz böjt. Mintegy felgyorsul az egyházi esztendõ ritmusa. Alig két vízkereszt utáni vasárnap, majd hetvened, hatvanad, ötvened és máris – február közepén – itt a böjt. Jó, hogy így van; talán jogos ebben az Úristen idõszerû üzenetét látni. Hektikus a társadalom, másfél évtizeddel a rendszerváltozást követõen sûrûsödnek a társadalmi-politikai feszültségek. Ezeknek a gyökereit már nem lehet csak a múltban keresni. Az egyház tevékenysége is – tetszik, nem tetszik – egyre inkább részévé válik a csatározásoknak. Valljuk, vállaljuk az egyházi személyiségek közéleti szerepvállalásának, állásfoglalásának a szükségességét, de nem jó, ha háttérbe szorul az evangéliumi üzenet tolmácsolása. A látszólagos ellentmondást az oldja fel, hogy az egyház közéleti megnyilvánulásai – szavakban és tettekben – az evangéliumot kell, hogy hirdessék. A legrosszabb „megoldás” a hárítás, a problémák szõnyeg alá söprése az „amirõl nem beszélünk, az nincs” elv jegyében.

A rendszeresen publikáló ember nemcsak megszokja, de igényli is a reflexiókat, szüksége van a visszajelzésekre. Az egyházi sajtó még mindig meglévõ lépéshátrányát mutatja, hogy itt ritkább mind az egyetértõ, mind a kritikus reflexió, fehér holló az építõ, kulturált vita. Még rosszabb az olykor megjelenõ ellentmondást nem tûrõ, egyoldalú álláspont. Magam néhány éve a lelkészek válásáról írt cikkem egyik nem szerencsés mondata kapcsán érzékeltem ezt. Jellemzõ, hogy amikor azután lelkészi szaklapban kívántunk érdemi vitát folytatni a válásról, ez már nem volt érdekes, nem váltott ki visszhangot.

Nem véletlenül jutott mindez az eszembe. Az Evangélikus Élet szerkesztõbizottsági ülésén – éppen a böjt közelsége kapcsán – felvetették, hogy foglalkozni kellene a válással, illetve számos bioetikai kérdéssel, a fogamzásgátlástól az eutanáziáig. Szabad-e, érdemes-e? Az útmutatás iránti igény megléte kétségtelen. De ha építõ vita, sokoldalú megközelítés helyett idõs emberek önigazoló deklarációi jelennek meg, annak nincs sok értelme. Mint ahogyan nincs a politikai kérdésekben tipikus, megkésett reakcióknak, az 1989 elõtt elmulasztott kiállást kompenzálni próbáló hiábavaló mai törekvéseknek sem. Talán érthetõ, miért kevés a visszajelzés, az építõ vita.

Az országos missziói lelkész, Szeverényi János figyelmeztetett szeretettel, hogy az Evangélikus Élet január 9-i számában Szembesítés címen megjelent, a szenvedélybetegségekkel foglalkozó írásomban ismét megbillent az arány az orvosi és az egyházi vezetõi megközelítés között. A teológia is elfogadja a drogozás betegség voltát, szükségesnek tartja az orvosi eszközökkel való gyógyítást, de hangsúlyozza a drogozás bûn voltát is. Ez – a missziói lelkész véleménye szerint – nálam nem kapott kellõ kifejtést, pedig írok az evangélium gyógyító erejérõl, ami ugyancsak jelentõs bizonyíték a kór bûn volta mellett. Magam a vele folytatott beszélgetésben éppen erre is hivatkoztam. Hiába.

Talán a felgyorsult ritmus is szerepet játszott abban, hogy a januári írásokra máris több reflexió érkezett. Közülük most még egyet említek. Azért is, mert ez – mondhatni szokatlanul – a Donáth László evangélikus lelkész, országgyûlési képviselõ tevékenységét becsülõk, nagyra értékelõk körébõl érkezett. Kifogásolták, hogy Karácsonyi neurózis címû írásomban (Evangélikus Élet, január 2.), bírálva a karácsony elõtt egy országos napilapban megjelent, öt egyházi személyiség által aláírt levél idõzítését és hangvételét (a levél a történelmi egyházak politikai szerepvállalását kritizálta – A szerk.) megemlítettem Donáth László nevét.

Bár tény, hogy lelkészünk is aláírta a levelet, készséggel elismerem kritikusaim álláspontjának némi igazságtartalmát. Lévén, hogy a vitatott részben éppen azt fejtegettem, hogy bár öten írták alá a levelet, azt feltehetõleg Majsay Tamás fogalmazta meg. A többi aláírót nem említi a cikkem. Nem mentségül, hanem magyarázatul közlöm a végül is szakmai ellentmondás kapcsán: a fõszerkesztõ vélte úgy, hogy ha már egy evangélikus lelkész is aláírta a levelet, említsük ezt meg. Ezért biggyesztette ezt oda zárójelben.

Számomra mind a szerkesztõi, mind a kritikusi álláspont ugyanarról üzen: Donáth László sokak elismerését és sokak kritikáját kiváltó munkássága nincs kellõen kibeszélve az egyházban. Teljességében ezúttal sem vállalkozhatunk erre, legfeljebb megkezdhetjük a tisztázást. Bonyolítja a helyzetet, hogy kritika és elismerés is egyfelõl a képviselõi – ha tetszik politikusi –, másfelõl a lelkészi munkát érinti. Magam – és talán ezt tudva nehezteltek rám a lelkész támogatói – igen pozitívan értékelem Donáth László lelkészi munkáját, azt a sajátos karizmát, amellyel a vigasztalás evangéliumát hirdeti, többek között a nehéz temetési szolgálatban, általában pedig a mai lelkészi tevékenység talán legexponáltabb területén, a lelkigondozásban.

Vannak, akik másként látják ezt, vitatják Donáth László egyes, a médiában közölt teológiai tartalmú megnyilvánulásait. De úgy látom, hogy a kritikák zöme a politikai tevékenységével kapcsolatos. Érthetõ, hogy a politikailag a másik oldalon állók bírálják a választókerületében egyéni képviselõként immár háromszor megválasztott lelkészt, aki ugyan nem párttag, de az MSZP-frakcióban politizál. Az már nem biztos, hogy helyes, ha rajta kérik számon a kormánnyal kapcsolatos kifogásaikat. Az pedig igencsak etikátlan, ha azok a lelkész kollégák, akik bizalmasan a segítségét kérik különbözõ ügyekben, nyilvánosan a kritikusok közé állnak.

Tény, hogy a békásmegyeri lelkész kormánypárti és ellenzéki képviselõként egyaránt sokat tett egyházi ügyekben, de természetesen nem az egyházat képviseli a Parlamentben, és nem is az MSZP-frakciót az egyházban. Egy közösséget, a közösség erejét az is minõsíti, hogyan képes kezelni a megszokottól eltérõ, de a közösség javára fordítható helyzeteket.

Az egyetemes imahét megnyitó istentiszteletérõl hazatérve írom e sorokat. Bárcsak meghallgatásra találnának az imák, bár csökkenne az egyházat fenyegetõ talán legnagyobb veszély, a hipokrízis, bár igazi böjt köszöntene ránk!

Frenkl Róbert