Keresztutak

Ahogy korábban egy időben divat volt hazánkban a „szabadság kis köreiről” beszélni, ma talán azt tehetnénk hozzá, hogy ugyanilyen fontos a „szeretet kis köreivel” való foglalatoskodás – nyilatkozta Bölcskei Gusztáv református püspök, a zsinat lelkészi elnöke.

– Ha megvizsgáljuk a mögöttünk hagyott esztendőt, rögvest feltűnik, hogy a Magyarországi Református Egyház igen sok közéleti, politikai eseménnyel kapcsolatban hallatta a szavát. Akadtak kellemetlen ügyek is, mint például a Károli Gáspár Református Egyetem homoszexuális diákjának elbocsátása, amely – talán nem túlzás ezt állítani – valóságos hírdömpinget indított útjára. Így utólag milyen megszívlelendő tanulságai voltak az esetnek?

– Mindenekelőtt ne feledjük, hogy immáron két ítélet is született az ügyben. A hallgató ellenében jogerősen az egyetemnek adtak igazat, és a Háttér Társaság a Melegekért elnevezésű szervezet panaszát első fokon elutasította a bíróság. Belső tanulságként fogalmazhatjuk meg, hogy ami számunkra természetes, azt gyakran nem értik a társadalomban.

Így fordulhatott elő, hogy azonnal sajtóhír lett az esetből. Én úgy látom, hogy két dolgot rendszeresen rosszul tálaltak, így tett az esélyegyenlőségi és az oktatási miniszter is. Mindenekelőtt abban mutatkozott véleménykülönbség, hogy jogában áll-e egy homoszexuális beállítottságú hallgatónak egyházi intézményben felsőfokú tanulmányokat végeznie. Mi erre azt válaszoltuk, hogy természetesen jogában áll, éppen ezért ajánlottuk fel számára azt a lehetőséget, hogy teológus szakon diplomát szerezhet. Ettől azonban el kell választani az alkalmazás kérdését, hiszen az egyház saját törvényeiben igenis léteznek egyfajta megszorítások. Ebben az esetben arról van szó, hogy annak, aki református lelkész szeretne lenni, meg kell felelnie bizonyos feltételeknek. Hogy egy példával éljek: egyházi alkotmányunk előírja, hogy egy református lelkésznek csak református vagy evangélikus házastársa lehet. Korlátozza ez az illető jogait? Kétségkívül igen, de ne feledkezzünk el arról, hogy aki igent mond erre, önként vállalja a szóban forgó kötelezettséget. Tulajdonképpen maga az önkéntes vállalás legitimizálja a szabályozást. Az egyház és az állam szétválasztása többek között azt is jelenti, hogy ez utóbbi nem írhatja elő nekünk, hogy a saját ügyeinkben milyen belső kritériumokat állítsunk fel. További tanulsága volt az ügynek, hogy a sajtóhírek hatására védekezésre kényszerültünk, pedig az egyetem vezetése semmilyen törvénybe ütköző cselekedetet nem követett el. Meg kell fogalmaznunk önmagunk számára, hogy kik vagyunk, mit akarunk, és ezt kétségkívül hatékonyabban kell megjelenítenünk a médiában is.

Végül, de nem utolsósorban emberi vonatkozása is van a történteknek. A szóban forgó fiatalember nem az egyetem vagy az egyház, hanem az őt pár hétre reflektorfénybe állító, majd magára hagyó média áldozata.

– A történelmi egyházak közös szándéka megmutatkozott egy másik fontos ügyben, az egyházi oktatási intézményeket sújtó megszorító intézkedésekkel kapcsolatban is. Hogyan illeszkedik bele ez az esemény a rendszerváltozás óta eltelt időszak történetébe?

– Évről évre visszatérő kérdés a Parlamentben, hogy a költségvetésből miért kell ilyen vagy olyan mértékű támogatást folyósítani az egyháznak. A jelenség tehát eddig is létezett, a kérdés ideologizálása azonban kétségkívül új elem. Mi tagadás, ettől valóban elszoktunk az elmúlt években. Sajnos a sajtóban többször is megjelent az a vélekedés, hogy az egyház túlságosan is nagy befolyással rendelkezik. E cikkek szerint mindez ahhoz vezethet, hogy jól működő, jól felszerelt intézményeinkben végbemegy majd a magyar fiatalság agymosása, ideológiai beprogramozása. Ebben érzem én az új elemet. Ilyesfajta érvekkel a rendszerváltozás óta nem támadtak bennünket. Szorosan kapcsolódik ehhez az a kívánalom, hogy az egyház ne politizáljon, közéleti kérdésekben ne nyilvánítson véleményt, inkább vonuljon vissza a templom falai közé. Ha azt kérdezzük magunktól, hogy mi ennek a célja, akkor a költségvetési vonatkozásokat azonnal kizárhatjuk. Talán inkább az lehet a háttérben, hogy a kisebbik kormánypárt, a Szabad Demokraták Szövetsége antiklerikális kultúrharccal próbál szavazatokat gyűjteni. Ezt az uniós választások alkalmával is tapasztalhattuk, amikor óriásplakátokon mérlegelték, hogy többet ér-e az egyházi iskolába járó ember a másiknál. Bevált receptről van szó, de ettől függetlenül nagyon veszedelmes ez a fejlemény. Nem lenne szabad átlépni ilyen határokat, hiszen senkitől sem szabad elvitatni véleményformálási jogát, bármely kérdésről legyen is szó.

Fontos, hogy mindezt leszögezzük, hiszen akadt már példa arra a történelemben, hogy a politika a saját céljaira kívánta felhasználni az egyházakat. Akik attól féltenek bennünket, hogy nem az Istenhez vezető utat hirdetjük az embereknek, azokat megnyugtatjuk: de igen, ezt is tesszük, hiszen ez a feladatunk. Ha azonban modern, demokratikus, európai példákra hivatkozunk, akkor láthatjuk, mi történt például a rajnai egyház zsinatán. Nemrégiben tértem vissza Németországból, ahol azt tapasztaltam, hogy az ott megszólaló politikusok magától értetődőnek tartják az egyház véleményformálását bármely kérdésben.

A menekültüggyel, a munkanélküliséggel, a költségvetési ügyekkel kapcsolatos megszólalás jogát senki sem vonja kétségbe, sőt éppen ellenkezőleg, a társadalmi párbeszéd részének tekinti. Azt kívánom a mai magyar közélet szereplőinek, hogy ne essenek az ideologizálás csapdájába. Nekünk jogunk van a megszólalásra. Tényleges hatalmunk egyébként sincsen, hiszen a törvényhozó, végrehajtó, bírói feladatokat értelemszerűen mások látják el. Ami pedig a történet végkimenetelét illeti: mi tagadás, fellélegeztünk, amikor megszületett a parlamenti döntés. A jelenlegi helyzet kedvezőbb a kiindulópontban vázoltnál, most „csak” arra kényszerültünk, hogy saját költségvetésünkben átcsoportosítsunk egyes tételeket.

– Nem érzi-e személyes kudarcnak Püspök úr, hogy az állampolgárságról szóló népszavazáson végül is a „nem” szavazat győzött, holott a történelmi egyházak vezetése – így a református is – éppen az ellenkezőjére buzdított?

– Nem tartozom azok közé, akik megpróbálják megmagyarázni, hogy végül is sikerrel járt a kezdeményezés. Aki találkozott azóta határon túli magyarokkal, az pontosan tudja, mit gondolnak maguk az érintettek. December 5-én együtt vártuk a népszavazás eredményének kihirdetését határon túli püspökökkel, főgondnokokkal. Mi tagadás, lehangoló búcsúra kényszerültünk. Aztán karácsony előtt Kolozsváron ismét találkoztunk, és megpróbáltuk feltárni a sikertelenség okait. Én a magam részéről azt gondolom, hogy le kell vonnunk a tanulságokat, és tovább kell mennünk az úton. A református identitás egyik sajátossága az a hit, hogy bár a dolgok néha nem úgy alakulnak, mint reméltük, mégis újra és újra neki kell rugaszkodnunk a feladatainknak. Rögtön a népszavazás után szakértői véleményekkel alátámasztott indítványt nyújtottunk be az országgyűlés elnökének. Meggyőződésünk, hogy a történtek ellenére a magyar parlamentnek erkölcsi kötelessége megalkotni a kettős állampolgárságot lehetővé tevő törvényt. A szomszédos országokban is megtették ezt különösebb felhajtás nélkül. Azt is tervezzük, hogy tavasszal viszonozzuk határon túli lelkésztársaink látogatását; ezzel is erősíteni próbáljuk intézményes és személyes kapcsolatainkat. Mindenképpen jelentős eredménynek tartom, hogy a magyarországi szolgálat révén kapcsolatba kerültek, új ismeretségeket kötöttek a határainkon belül és az azokon túl élő magyar reformátusok. Éppen ezért továbbra sem tartjuk pártpolitikai kérdésnek a határon túli magyarok helyzetét, hiszen az összetartozás, a közös felelősségvállalás valójában túlmutat rövid távú érdekeken, parlamenti ciklusokon és kormányzati elgondolásokon. Olyan időszakban élünk, amikor a nemzeti gondolat fontosságát nálunk nagyobb európai népek is kezdik felfedezni. Az egész világot átszövő globalizáció ellenében szükség van a saját közösségünk megerősítésére, hiszen egyébként könynyen átcsaphatnak rajtunk olyan változások, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk.

Tudatosan kerültük a bűnbakkeresést, a másra mutogatást, de miután több jelzés érkezett, hogy a népszavazás eredményében csalódottak nevében kövessük meg a határon túliakat, megtettük. A szimbolikus gesztusok már csak azért is fontosak, mert figyelmeztetik a felelősségükre a jogi kereteket kialakító embereket.

– Létezik az egyházon belül is egy olyan közkeletű felfogás, hogy a szervezeti megújulás, a reform elengedhetetlenül fontos. Hogyan lehet a gyülekezeti életben új formákat meghonosítani, és miként kívánják azokat tartalommal megtölteni?

– A reformáció óta alapvető igazság, hogy az egyházat szüntelenül meg kell újítani. Minden igehirdetésnek, minden istentiszteletnek ilyen értelműnek kell lennie. Nem szabad unalmas istentiszteleteket tartani, de ugyanakkor nem kell mindenáron a feltűnést sem keresni. Aligha elegendő pusztán érdekesnek lenni – ez kétségkívül rövid távú stratégia. Fontos, hogy olyan lelkipásztoraink, presbitereink legyenek, akik hitük átadásával, megvallásával, a változhatatlan üzenet alkalmazásával újdonságot tudnak adni. Ha úgy tetszik, ezen áll vagy bukik az ügy. Ha egy gyülekezet úgy formálja az istentiszteletet, hogy az emberek közösségre lelnek, az sokkal fontosabb, mint a naponként vagy hetenként változó formák. A változás csak a saját közösségeink megerősödésével képzelhető el. Ugyanakkor szembe kell néznünk a gyülekezeteinkben meglévő valós lelki, gazdasági helyzettel is.

– Pontosan mely területeket érinti ez a megújulási szándék?

– A közösségi élet egyik legfontosabb területe a család; nem véletlen, hogy a zsinat a 2005. esztendő feladatául ennek a körüljárását tűzte ki. Ahogy korábban egy időben divat volt hazánkban a „szabadság kis köreiről” beszélni, ma talán azt tehetnénk hozzá, hogy ugyanilyen fontos a „szeretet kis köreivel” való foglalatoskodás. Nem akarjuk idealizálni a családot, hiszen elég csak a Szentírást felütni, hogy erőszakkal, veszekedéssel, testvérgyilkossággal találkozzunk. A Biblia valójában nagyon is realista, és a kereszténység is magában hordozza ezt a gondolkodásmódot.

A család kérdése mellett elengedhetetlenül fontosnak tartom a lelkipásztorok képzését. Egyházunk a kezdetektől végzi a felnőttképzést, de ahhoz, hogy ez valóban átütő erejű legyen, a jó szándék mellett szakértelemre is szükség van. Amikor a különböző ügyekről beszélünk, halkan jegyezzük meg, hogy a mögöttünk hagyott esztendőben kevésbé látványos, de rendkívül fontos eredményeket is elértünk. Megrendeztük például a magyar református iskolák találkozóját tizenháromezer résztvevővel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Az országban sok ezer fiatalt mozgattak meg a különböző ifjúsági rendezvények. Jelentős lépésnek tartom, hogy felépítettünk és átadtunk egy cigány közösségi házat, vagy hogy a lelkészeink ott vannak a börtönökben, a kórházakban. Az elmúlt esztendőben bebizonyítottuk, hogy anyagi értelemben is felelősséget vállalunk a határon túli magyar református intézményekért. Hosszan lehetne sorolni az eredményeket, de ami mindennél fontosabb: úgy kell élni, hogy a mindennapok hitelesítsék az istentiszteletek nagy, ünnepélyes szavait. Hisszük azt, hogy az egyház által képviselt értékek alapján értékes, szép életet lehet élni, és meg kell mutatnunk a körülöttünk élőknek, hogy nem magunkért, hanem a segítségre szorulóként dolgozunk. Ha tehát gyülekezeteinkben erősödik a református öntudat, akkor jó úton járunk, de azt is meg kell mondanom, hogy akad még bőven tennivaló. Többet kell törődnünk például a belső kommunikációval, azzal, hogy a zsinatból kiinduló elképzelések átláthatóak és megismerhetőek legyenek, és fordítva: a nagyobb közösségek fogadjanak be egyéni elképzeléseket is.

Mindennek eléréséhez sokat kell beszélgetnünk Istennel, önmagunkkal és egymással. A klasszikus kép szerint az egyháznak az a dolga, hogy legyen kész a vitorla, amelybe a lélek szele belekapaszkodik, s akkor halad a hajó. A szelet persze nem mi fújjuk, de kézben tarthatjuk a vitorlát. Azt hiszem, ennek a helyzetnek a megteremtése a dolgunk.

– Püspök úr, Ön hivatalából fakadóan immáron évek óta ingázik Budapest és Debrecen között. Hol érzi igazán otthon magát?

– Az én gyülekezetem Debrecenben van, a hivatal viszont Budapesten. Azt gondolom, hogy az embernek szüksége van egy olyan gyülekezetre, ahol igazán otthon érzi magát. Németh László egyszer azt mondta, hogy számára az Isten a szilasbalhási templomban lakozik. Mély gondolat ez, hiszen aki nem tartozik egy gyülekezethez sem, gyökértelenné válik. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az igehirdetőnek is szüksége van igehallgatásra, hogy abból erőt merítsen feladatai ellátásához. Ami az én munkámat illeti, általában bízom abban, hogy kevesebb hivatali, adminisztrációs feladatom lesz, de az elmúlt év a megszokottnál is kuszábbra sikerült. Nagy bátorítást ad, amikor a kritikai megjegyzések mellett gyakran elhangzik az is, hogy bizonyos ügyeket sikerült kimozdítani a holtpontról. Az egyházi viszonyok természeténél fogva az eredmények nem azonnal látszanak meg, de ettől függetlenül léteznek. Hálás vagyok, hogy Debrecenben és Budapesten egyaránt olyan munkatársakkal dolgozom együtt, akikkel bármit meg lehet osztani. Ha a már említett „szabadság kis körei” találkoznak a „szeretet kis köreivel”, akkor biztos vagyok abban, hogy még hatékonyabban sikerül egyházunk javát szolgálni.

Szentesi Zöldi László