A hét témája

1. januárjában, a trianoni amputáció első döbbenete után Sík Sándor piarista pap költő, a neokatolikus irányzatú irodalom művelője ezt írta Reményik Sándornak:

Testvér!

Mikor először hallottam a hangodat, azt mondtam: Hála Istennek, az új magyar harag és a magyar lelkiismeret megtalálta a szót!

Mikor másodszor hallottalak, azt mondtam: Hála Istennek, Erdély szíve megszólalt!

Mikor harmadszor hallottalak, azt mondtam: Itt ember szól! Itt lélek szól! Hála legyen az Istennek!

A lélek hallja a lelket.

Testvéri szeretettel

(Budapest, 1924. január 22.)

Sík Sándor

A lélek hallja a lelket. A magyar lélek mindig, akkor és azóta is érzékenyen rezonál Reményik Sándor költészetére.

A nagy történelmi omlásra, az első világháborút követő hatalmi, területi változásokra ő reagál először a végeken. Végvári aláírással jelennek meg kötetei 1919-ben és 1921-ben Budapesten Segítsetek! Hangok a végekről és Mindhalálig címen. A versek a közhangulatot erős nemzetvédő felhanggal formázták: ország nincs, de vannak magyarok, itthon kell maradni, nem szabad elfelejteni, nem szabad az új hatalomnak kezet adni. Ezek a hangok tagadhatatlanul egy önvédelmi nemzettudatból fakadtak, kiváltották az egyharmadára csonkított ország „Nem, nem, soha!” tudatát. Ahogy lehet című versének keletkezési körülményei még érthetőbbé teszik mondanivalóját. Ez a verse Nagyváradon született. Ott-tartózkodása idején levelet írt dr. Filip Gyulának, a kolozsvári református kórház főorvosának. Megcímezte, és az állomás melletti postahivatalba vitte. Megkérte a szolgálatot teljesítő kisasszonyt, tegyen bélyeget a levélre. A kisasszony megnézte a címzést, és azt mondta: „Ez így nem lehet.” Kihúzta Kolozsvárt, és a helyébe írta: „Cluj”; kihúzta a református kórházat és a helyébe írta: „Spitalul Reformat”. Amikor a költő visszatért a szanatóriumba, háborgó lelkéből negyed óra alatt megszületett a vers.

Fogcsikorgató türelemmel

Összeszorított szájjal,

Krisztus-követő bús próbálkozással,

Majd daccal, lobbanóval,

Fojtott igével és visszanyelt szóval,

Tenyérrel, mely sima örökké,

Csak a zsebben szorul ököllé –

Keserű, tehetetlen nevetéssel

Nem csodálkozva már – és csodálkozva mégis,

Hogy rajtunk ez is, az is megesett:

Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan

Kínszenvedést, virágzó életet,

Ahogy lehet…

Hírnevét elsősorban nem a saját nevén megjelent versei alapozták meg, hanem a Végvári aláírásúak. Ezek a versek az összeomlás utáni legelső idők leghatalmasabb szellemi dokumentumai. Az akkor még csak szűk körben ismert költő hazafias versei kézről kézre jártak, először csak Erdélyben, azután a legromantikusabb utakon átkerültek Magyarországra, Délvidékre, a Felvidékre, majd német fordításban külföldre, sőt a versailles-i konferencián is ezek a versek izgattak az ország feldarabolása ellen.

Magyarországra a költő barátai, közöttük Fogarasi Vilmos, Imre Kálmán, Schneller Károly és vasutasok, későbbi kiutasítottak vitték ki ezeket a verseket, amelyek hihetetlen gyorsasággal terjedtek el a régi Magyarország területén. Ható részeseivé váltak a magyar nemzeti gondolat szolgálatának és öntudatosításának. A verseket azután dr. Imre Sándor gyűjtötte össze, és Raffay Sándor evangélikus püspök adta ki.

Reményik Sándor már életében megérte azt, hogy Végváriként nemzeti költészetünk legnagyobbjai között emlegették. Tagjai sorába választotta a Kisfaludy és a Petőfi Társaság. Megnyerte a Petőfi Társaság díját, két ízben a Baumgarten-díjat, tagjává választotta az Erdélyi Irodalmi és a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, a soproni Frankenburg Kör. Halála után kapta meg a Magyar Tudományos Akadémia nagydíját.

A költő – Reményik Károly építészmérnök és Brecz Mária Kolozsvárt megtelepedett, dobsinai születésű szülők fia – 1890. augusztus 30-án született Kolozsvárt. Evangélikus elemi után középiskolai tanulmányait a kolozsvári református főgimnáziumban végezte. Felsőfokú tanulmányait ugyancsak Erdély fővárosában, a Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán kezdte meg. Négy éven át volt hallgatója, azonban utolsó szigorlatát már nem tette le.

A református kollégiumban, de főképp az egyetemen szövődtek kedves barátságai, többek között Olasz Lajossal és a későbbi híres íróval, Makkai Sándor református püspökkel. Velük később a kisebbségi életben újra találkozott komoly nemzetépítő munkában. Egyetemi hallgató korában került Prohászka Ottokár, a neves székesfehérvári katolikus püspök könyveinek hatása alá. Reményik, a költő a magányos Vajda Jánost, a „fonák igén” elvérző Juhász Gyulát, a „lélektől lélekig” Tóth Árpádját és a szenvedésen kifogó Babits Mihályt érezte legközelebb magához.

Kötetei megjelenése előtt is – gimnazista korától kezdve – feltűnt már írásaival, irodalmi érdeklődésével. Az 1908-as kollégiumi értesítő szerint nyolcadikos korában jelentős jutalmat is kapott a „magyar irodalomban tanúsított kiváló előmeneteléért”, éspedig negyvennégy koronát a Waller-féle alapítványtól. Egyetemi évei alatt is sűrűn jelentek meg írásai. Költeményt először az Új Idők közölt tőle 1916-ban. 1918-tól állandó munkatársa az Erdélyi Szemlének, és 1921-ben az ő szerkesztésében indul meg az Erdélyi Szemléből átalakult Pásztortűz, amelyet a legnehezebb időben szerkesztett. Körülötte és a Pásztortűz körül alakult ki az erdélyi irodalom.

Reményik Sándor életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. Az iskolában tanult történelmi és irodalomtörténeti anyaghoz járult a családi környezet, amelyben jellemet formálóan élt a negyvennyolcas szabadságharc eleven emléke. Reményik Sándor dédapja anyai ágon Pákh Mihály evangélikus püspök volt, aki a szabadságharcban hozott debreceni, a Habsburgokat detronizáló határozatot kihirdette, és akit ezért halálra ítéltek. Ezen ítéletet később kegyelmi határozattal kufsteini várfogságra változtatták.

Így a szabadságharc története mellett családi örökségképpen a szabadságharc nemzeti irodalma is eleven birtokává vált a rendkívül gondosan nevelt, fejlődő fiúnak. Édesanyja nemcsak szerette az irodalmat, hanem finom értője is volt. Később költő fiának nem egy versét oly tökéletes formában fordította németre, hogy szívesen közölte az erdélyi szászok igényes transzszilván folyóirata. A szülői ház magas és választékos kulturáltsága adott módot arra is, hogy németül, franciául és angolul tanuljon.

A békediktátum kihirdetése után elhallgatott. A magányosság szigetére vonult. Ez a Reményik – a Végvári-versek után – szenvedő, törődő, halk hangú ember. Persze belső töprengéseit, legbelsőbb érzéseit is a nagy megrendülés élménye színezi. Jóbi szenvedésekben volt része, hónapokat töltött szanatóriumokban, és a húszas évek derekától úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen. De azért mindig az életet hirdette. Emberileg is nagy tett volt az élete: reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakákat. Ha nem lesz többé iskolánk című verse több mint illusztráció, egy nép élniakarás-vágyának szimbóluma.

Ez a Reményik Sándor már a transzszilvanizmus lírai képviselője volt. Számot vetett a kisebbségi létezéssel: mindig lesz, míg lesznek államok, amelyekben jelentős számmal élnek más nemzeti hagyományú népek. Vallotta a transzszilván elvet: „Állam és nemzet nem szükségképpen egy, sőt a nemzet államtalan formája mélyebb, tisztább, bensőségesebb, keresztényibb, etikáltabb lehet, mint az állami, tehát politikai formája.” Feladatának látta az adott államkeretben a kisebbségi emberhez méltó elhelyezkedésért való küzdelmet, és megfogalmazta a humánum és az erkölcs által diktált feladatokat.

Vallásossága tipikusan evangélikus. A simul iustus, simul peccator lutheri tézis, az egyszerre bűnös, de ugyanakkor – Krisztus váltsága révén – megigazult ember feszültségében élt. Jó ember volt a szó igaz értelmében, mások mértéke szerint példakép; mégis maga magával mindig elégedetlen. Egyik versében, az Amiként mi is megbocsátunk kezdetűben így vall:

Engem az Isten önmagammal vert meg:

Tűzostort font a gondolataimból

S minden idegszálamból kancsukát,

Hogy verje, verje, verje és gyötörje,

És méltón meggyötörni mégse tudja

A lelkem soha, soha önmagát.

Engem az Isten önmagammal vert meg,

Tűzostort font a gondolataimból

S minden idegszálamból kancsukát.

Verseiért és szenvedésekben tisztult életéért szerették őt értő kortársai, és emlékezünk rá mi is. A formának nála nagyobb mesterei is voltak a magyar lírában, de nem volt senki, aki nála több gondolatot, érzést pendített volna meg Petőfin kívül. S túl a költészeten, magatartást is jelentett Reményik Sándor. Sorsvállaló volt.

Ötvenegy éves korában, 1941. október 24-én Kolozsvárt halt meg. Városa mint a magyar nemzet halottját temette az evangélikus templomból. A Házsongárdi temetőben nyugszik. Sírkövén ez áll: „Egy lángot adok, ápold, add tovább.”

Pátkai Róbert

(Angliai Magyar Tükör, 2004. december)