Élő víz
Tényleg jó?
Tízéves koromban, apám halála után gyakran szorongva vártam anyámat az ablakban. Mikor jön? Mi lesz, ha csak sokára jön, vagy ha nem is jön?! Addig nem is ettem, nem játszottam, nem is beszéltem, amíg meg nem láttam őt. A gyerekkor után aztán mindannyiunk életében jönnek más várakozások. Mikor jön már a busz? Mikor nyílik az orvosi szoba ajtaja? Mikor érkezik meg egy nagyon várt levél? Mikor szólal meg végre a telefon, mikor jön a várva várt fontos hívás?
Sok szorongás, idegesség, kellemetlen percek, órák, napok jutnak eszünkbe arról, hogy várni. De Jeremiás siralmaiban az ige valami mást, újat, szokatlant, érthetetlent mond a várakozásról. A próféta nagy nyomorúságban tesz bizonyságot arról, hogy „jó csendben várni az Úr szabadítására” (JSir 3,26). Hogy ezt elfogadjuk, ahhoz bizony sok mindent meg kell tanulnunk, értenünk. Azt, hogy Isten nevelő, formáló munkájába beletartozik ez is. Továbbá újra kell értelmezni a „jó” fogalmát. Jó nem mindig az, ami abban a percben kellemes; lehet olyasmi is, ami akkor talán nagyon is nehéz. A jó szó görög megfelelője azt is jelenti: „hasznos”. Mire hasznos? Hitünk növelésére. Önismeretre. Arra, hogy türelmet tanuljunk. Hogy testi vágyainkat fékezzük, hogy énünket háttérbe tudjuk szorítani. Mi a jó? Ami közelebb visz Istenhez. Ami nyitogatja szemeinket, hogy meglássuk: ő kegyelmes, a javunkat akarja. Ahogy a zsoltáros mondja: „Érezzétek, és lássátok, hogy jó az Úr!” (Zsolt 34,9)
A természetes ember csak Isten ajándékait akarja, sőt igényli. Egészség, siker, pénz… Ha ezek hiányoznak, zúgolódik. Ha a beteg gyógyultan megy haza a kórházból, örül. Érzi, hogy jó újra járni, dolgozni, élni. De Isten ennél többet akar. Azért adja ajándékait, hogy észrevegyük az ő jóságát. Ne csak az apró vagy nagyobb ajándékokért szeressük és keressük, hanem ismerjük meg a szíve szándékát, azt, hogy teljes életet akar adni. Olyan megelégedettséget, amely független a körülményektől, olyan boldogságot, amelynek az alapja az a szilárd, rendíthetetlen meggyőződés, hogy minden jól van az életemben. Nem azért, mert én „jónak” látom, hanem azért, mert Isten, az én mennyei Atyám jól tudja, hogy mire van szükségem (Mt 6,8). Persze ahhoz, hogy Isten Atyám lehessen, nekem gyermekként kell hozzákapcsolódnom. El kell fogadnom az alárendeltséget. Nem parancsolgathatok, nem „rendelhetek”, nem nyújthatok be kívánságlistákat. A hála és a köszönet kell, hogy hozzákössön, és a feltétlen bizalom. Amikor Jézust Isten a keresztre küldte, hogy az ő áldozatáért én élhessek a bűnbocsánat ajándékából, megmutatta, milyen értékes vagyok számára.
Ezek után kételkedhetünk-e abban, hogy Isten akkor is jó, ha megvárakoztat?
Gáncs Aladár