Kultúrkörök

Az Ószövetséggel ismerkedve időről időre meglepődtem, mennyire egyszerű, gyermekek számára is érthető szókincs jellemzi a sokat mesélt alaptörténeteket. Nyoma sincs a Károli-féle veretességnek. „Elment”, „látta”, „szólt”, „született”, „élt”, „nemzett”, „meghalt”. Igaz, olyan helyzeteknek sincs híján a Biblia, amelyekkel ma már ritkán találkozik – ha találkozik egyáltalán – az olvasó. A sátor is inkább rövid nyaraláshoz kötődik, mint többgenerációnyi sivatagi vándorláshoz. Juhnyájjal, királyokkal és kivégzésekkel szintén nem sokan találkoznak hétköznapjaikban. A Biblia egyszerű tehát, senki elől nem bujkál, aki fel akarja deríteni; ugyanakkor feltörni való diók halma is, mely nem hagyja nyugodni a kíváncsi embert, legyen tíz- vagy hetvenéves.

De ami egyszerű, nem kell, hogy egyszersmind bugyuta is legyen. Ezért sem vettem magamnak sokáig gyermekbibliát, annak ellenére, hogy – vagy éppen azért, mert – szívesen foglalkozom gyerekekkel. Nem találtam meg az igazit, azt, amelyről el tudtam képzelni, hogy szívesen lapozgatnám a saját gyerekeimmel. Amelyben nem kell folyton magamban javítgatnom a szöveget, és nem kell gyorsan lapoznom, hogy a gyerek ne féljen a képek Jézusától és más alakjaitól, de ne is olvadjanak szét kezemben a lapok a negédességtől. Így örömmel találtam rá nemrég a Jelenkor Kiadó új gyermekbibliájára, melyet Herma Vogel írt, Ádám Gizella fordított, és Gitte Spee rajzai elevenítenek meg.

Hogy miért jó szerintem – néhány részlettől eltekintve – teológiailag és (vallás)pedagógiailag a mű? Egyáltalán mi különbözteti meg a jó gyermekbibliát a felejthetőtől? Elsősorban a képek, hiszen ezek észrevétlenül kerülnek a gyermeki lélek mélyére, és sok-sok évre meghatározzák az Istenről alkotott elképzelést. Ezért nem mindegy, mit sugároznak. Kelthetnek félelmet Istennel szemben, de bátorságot is. Hozzájárulhatnak ahhoz, hogy felnőttként az életigenlés és Isten ne két egymást kioltó választási lehetőséget, hanem szoros egységet jelentsen a szívben és a fejben. A jó képek tehát nem keltenek az indokoltnál nagyobb félelmet, s egy gyermekbiblia esetében semmi sem indokolja a megfélemlítést. A jó kép ezenkívül nem csak illusztráció. A kicsiknek van épp elég fantáziájuk ahhoz, hogy el tudják képzelni a történetet hallás után is. Viszont a jó kép lényeglátó, azaz a rajzoló saját teológiai elképzeléseit is tükrözi. S persze segíti a gyermeki fantáziát ott, ahol az ismeretlen területre lépne – a hajviselet, az öltözet, korabeli városképek megmutatásával vagy méretek és arányok érzékeltetésével. G. Spee rajzainak különlegessége, hogy felvállaltan hétköznapiak a figurák, a vonalak töredékességükben nagyon emberiek, s a könyvet lapozgató gyerekek a technikákat is ismerősként üdvözölhetik. Az alakok kontúrozottak, a testrészek arányai nem az élethűség szabályainak felelnek meg, inkább gyermekrajzokra hasonlítanak. A színek markánsak, és sokszor áttetszik az eredeti papír mintázata. Mindez olyan hangulatot kölcsönöz, mintha valaki a történetek hallgatása közben sebtiben rajzolt, festett volna. Nem a távolságot érzékelteti a gyermek világa és a Biblia között, hanem az átjárhatóságot, a közeliséget. Azt, hogy ezek a történetek gyerekeknek valók, hogy nem csak akkor lehet az övék, ha majd nagyobbak lesznek – mint annyi minden más.

A könyv egyik erénye, hogy Jézus gyermekségének történetein kívül is sok olyan szerepel benne, amelyben gyerekek is jelen vannak, s ez a képeken is látszik. Jézus ábrázolása kulcskérdés egy gyermekbibliában. Jelen esetben a Megváltó nem glóriás alakként áll előttünk, hanem úgy mint aki „egy közülünk”. Különlegességének érzékeltetése nem az idegenség kidomborításával történik, hanem a párbeszédekkel.

A képek közül egyedül az ószövetségi történeteket bemutató szakasz „címlapján” lévővel vagyok elégedetlen. Továbbá a szakasz címét sem tartom szerencsésnek. Mivel az Ószövetség nem egyedül a keresztények szent könyve, tekintettel kell lenni a zsidóságra. Igaz, ma már annyira beleivódott a nyelvbe az Ó- és Újszövetség elnevezés, hogy kevesen kérdőjelezik meg, még ha az „ó-” előtag könnyen az „elavult” szinonimájának is tűnhet. Ennek elkerülésére javasolják egyes teológusok az „első és második szövetség” elnevezést. Még ha ez merész újítás is egy felnőtteknek szóló kiadásban, azon érdemes elgondolkozni, hogy ha már nem a hagyományos Ó- és Újszövetség felosztást használja a fordító, hanem ötletesen a gyermekszerű „könyv” szó áll a „szövetség” helyett – A régi könyv, illetve Az új könyv a fejezetek címe –, akkor lehetett volna inkább „Az első könyv” és „A második könyv”.

Ezt a zsidóságra jobban tekintettel lévő tendenciát lehetett volna érvényesíteni a képek esetében is. Szellemes szerkesztésmódról tanúskodik, hogy az Ó- és az Újszövetséget egy-egy állattal hozza összefüggésbe a rajzoló. Az utóbbinál a bárány jó választás: Isten Báránya és az elveszett bárány juthat eszünkbe róla. A kígyó mint az Ószövetség jelképe azonban problematikus. Lehetett volna galamb, amely az első, a Noéval kötött szövetség jele. Torzítjuk az Ószövetséget, ha pusztán a kígyó, a bűn könyvének mutatjuk. Egyébként a szerző által válogatott történetek sem ezt sugallják – ez a mű egyik erőssége. A szöveg egyébként ügyesen egyensúlyoz a gyermekbarát megfogalmazás és a teológiailag elfogadható tartalom között. Csupán egy-két helyen dől meg az egyensúly, ilyenkor a képiség győz a szöveghűség fölött, például a bűneset legendás almája esetében, amelytől – úgy tűnik – nehéz elszakadni. Gyermekbarát megfogalmazáson azt értem, hogy a mondatok rövidek, sok közülük refrénszerűen ismétlődik, így könnyen megjegyezhető. A szerző sokat mesélhetett bibliai történeteket gyerekeknek, mert ahol a kicsik rendesen visszakérdeznek, megakadnak, ott feloldó, magyarázó mondatokat találunk. Így a pásztor Dávid védelmében megtudjuk a könyvből, hogy parittyázásával nem okozott fájdalmat a bárányoknak, hiszen vastag volt a gyapjuk. Noé pedig azért mert felszállni a vadállatokkal teli bárkára, mert Isten biztosította, hogy nem fogják megenni őt.

Ahol a bibliai szöveg csak jelzésszerűen utal valamire, ott a gyermekbarát megoldás a részletek bemutatása, ez pedig már teológiai munka. Ennek nyoma látható például a Bábel tornya történeténél, amellyel kapcsolatban a könyv hangsúlyozza, hogy nem az építés aktusa volt helytelen, hanem az, hogy az építőknek „semmi másra nem maradt idejük. Sem születésnapokat ünnepelni, se rajzolni, sem énekelni.” Keresztelő János kapcsán pedig kiderül, mit is jelent megváltozni: mindenkinek mást, de ez sem csak a felnőttek ügye. Sok jól kidolgozott párbeszéd visz közelebb bennünket ahhoz is, mit gondoltak Jézusról a kortársai. Nincs is olyan lap, amelyen ne lenne személyes érintettségről, átgondolt hitről és nem utolsósorban gyerekszeretetről és humorérzékről tanúskodó újszerű megoldás.

Jó szívvel ajánlom a könyvet gyerekeknek és szüleiknek, mert a szép külső olyan időtálló teológiát rejt, amelyet nem kell felvinni a padlásra a többi mesekönyvvel és a kinőtt ruhákkal, cipőkkel együtt.

(Herma Vogel – Gitte Spee: Mesékkel teli bárka. Biblia kicsiknek. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2004. Ára: 3500 Ft.)

Zsugyel Adél