Keresztutak

Az első évezred Krisztus születése után még a földi egyház kibontakozásának, terjedésének és átfogó egységének az időszaka volt. A második évezred azonban már a földi egyháznak a részekre szakadását hozta magával: 1054-ben szétvált a Konstantinápoly-központú keleti ortodoxia és a Róma-központú nyugati egyház, majd – a második évezred közepén – szakadás következett be a nyugati egyházban a reformáció megújulási mozgalma miatt (1517, Wittenberg és 1530, Augsburg). Róma a híressé vált tridenti zsinaton (1545–1563) a reformáció teológiáját tévtanná nyilvánította, követőit pedig kizárta a katolikus egyházból. Ezek a súlyos szakadások egyúttal egymás elleni véres vallásháborúkhoz, üldözésekhez is vezettek. Az újkor második felében (18–19. század) azonban meglepő fordulat történt. Amikor a „felvilágosodás” és az emberközpontú ateista-materialista gondolkodás már-már diadalmaskodni látszott az egymással viaskodó földi egyházak fölött, a világ remélt „modern haladása” a 20. században két, százmilliókat elpusztító világháborút és embertelen, mérhetetlen szenvedéseket és halált hozó ateista diktatúrát hozott „szép új világunkba”. Isten történelemformáló uralmának a csodálatos jele volt, hogy éppen ebben az ateistává lett, modern világban és a véres 20. században indult el – közel két évezred szakadásai után – a világkereszténységben az „ökumenikus egység” mozgalma, Krisztusban való egységünk újrafölfedezése és helyreállítása.

Ennek a hatalmas egyháztörténelmi fordulatnak a fő állomásai ismertek: a protestáns egyházak világmissziói konferenciája (Edinburgh, 1910), a protestáns és ortodox egyházak szövetsége az Egyházak Világtanácsában (Amszterdam, 1948). A század vége felé pedig a legnagyobb fordulat: a lélekszámra legnagyobb római katolikus egyház széles körű „ökumenikus nyitása” a II. vatikáni zsinaton (1962–1965), XXIII. János pápa karizmatikus vezetése alatt. Ennek a valóban hatalmas, egyháztörténelmi eseménysornak az eddigi csúcspontja pedig az évezred végén következett: a Lutheránus Világszövetség és a Vatikán vezetői Augsburgban, a 16. századbeli szakítás színhelyén aláírták a kölcsönös kizárásokat visszavonó és Krisztus-hitünk lényeges igazságaiban való egységünket kinyilvánító Közös nyilatkozatot.

Nemrég, a múlt év október 31-én ünnepeltük meg ennek az eseménynek az ötödik évfordulóját, és ezt tettük az idei ökumenikus imahét kezdetén is. Végre felismertük, hogy az elmúlt évszázadok szakadásai és egymás elleni küzdelmei ellenére sokkal, de sokkal több az, ami minket, Isten földi egyházait Krisztussal és egymással összeköt, mint az, ami eddig elválasztott, és részben ma is elválaszt egymástól. Egy az Urunk, Megváltónk és Szabadítónk, aki utolsó főpapi imádságában is az övéi, követői legteljesebb egységéért imádkozik (Jn 17). Közös kincsünk a teljes Szentírás igei üzenete, a törvény és az evangélium. Közös az Úrtól tanult imádságunk mennyei Atyánkhoz. Egyek vagyunk a keresztség szentsége által. Egyek vagyunk feltámadt Urunkkal az Úr szent asztalánál, még ha jelenleg még fájdalmas módon ott egymással nem is vagyunk közösségben. Összekötnek egymással közös istentiszteleteink, imádságaink és egyházi énekeink. Együtt munkálódunk a segítő szeretet feladataiban mai világunkban.

A több mint harminc éve tartó, nemzetközi római katolikus–evangélikus teológiai párbeszédet ideiglenesen lezáró Közös nyilatkozat a második évezred végén kinyilvánítja: „…az aláíró evangélikus egyházak és a római katolikus egyház e párbeszéd alapján most már képes kifejezni az Isten kegyelméből, Krisztusba vetett hit általi megigazulásunk közös értelmezését. Nem tartalmaz mindent, amit egyházaink tanítanak a megigazulásról. Magában foglalja azonban a konszenzust (egyetértést) a megigazulástan alapigazságaiban…” (A Közös nyilatkozat katolikus–evangélikus közös kiadása, 2000, 8–9. o.)

Hosszú felsorolásunkat mindarról, amiben már egyek vagyunk, szeretném most kiegészíteni. Az idei ökumenikus imahét kezdetén hazánkban újabb kapcsolat indult el a Közös nyilatkozat két aláíró egyháza között. Első alkalommal hangzott el evangélikus–római katolikus teológiai párbeszéd új, közös utunkról és feladatainkról a Magyar Katolikus Rádió „magas”, százezreket elérő szószékéről az imahét megnyitó vasárnapjának délutánján. Résztvevői voltak: Szikora József, a katolikus rádió szerkesztője, akitől ennek a dialógusnak a gondolata származott, továbbá dr. Dolhai Lajos dogmatikaprofesszor, az Egri Érseki Papnevelő Intézet dékánja és jómagam, egy evangélikus rendszeres teológus, volt győri bencés diák, aki már hatvan évvel ezelőtt megismerhette – nyolc éven át – a győri-pannonhalmi bencések ökumenikus lelkületét. Dolhai professzor – mint a műsorban elmondta – viszont dogmatikai doktori értekezése megírásakor, évtizedekkel ezelőtt, az akkori Evangélikus Teológiai Akadémia könyvtárában, előadási jegyzeteimben „találkozott először velem”. Ezért is figyelt fel az Evangélikus dogmatika későbbi két kötetére, és írt róluk értékelő ismertetést a Vigília, a vezető katolikus teológiai folyóirat hasábjain. Szikora Józseffel pedig későbbi genfi szolgálatom alatt, a családjaink közti kapcsolatok révén kerültem baráti közelségbe.

A csaknem egyórás, a katolikus rádió szép és modern budapesti szerkesztőségében tartott teológiai párbeszéd során természetesen a Közös nyilatkozat aláírásának ötödik évfordulója és az új évezredben várható további, széles körű ökumenikus együttműködés kiépítésének szükségessége, módozatai álltak a középpontban. Egyetértettünk abban, hogy ennek az „ökumenikus nyitásnak” a hazai protestáns egyházak mellett a keleti ortodox egyházak felé is erősödnie kell. Mégpedig a sokoldalú találkozások, közös istentiszteletek, a gyülekezeti szintű találkozók és a krisztusi szeretet közös cselekedetei mellett még igen nagy szükség van az állandó és sokoldalú teológiai párbeszédre is eltérő teológiai nézeteinkről, Isten igéje alapján.

Még sok a nyitott kérdés közöttünk. A reménységet pedig arra, hogy a harmadik keresztény évezred Krisztusban való egységünk fokozatos helyreállításának, további erősödésének évezrede lesz, nem más adja, mint hitünk Isten Szentlelke közösségépítő erejében és az egyházak Urának megváltó-szabadító kegyelmében.

Dr. Nagy Gyula